"Én
csak mosolyogva figyeltem minden egyes mozdulatát és felcsillant a szemem
minden egyes gyönyörű hangra, ami ki jött hangszálai közül. Könnyes szemmel
gondoltam bele a helyzetembe. A fiú aki mellettem ül és énekel elrabolta a
szívemet."
A
telefonom csörgése szakította félbe ezeket az emlékeket. A Rock Me szólt
belőle, ami Chloét jelezte. Csak is neki volt ez a szám beállítva, hiszen őt ez
a szám mindig eszembe jutatta.
-
Most nagyon, de nagyon figyelj ide rám El. – mondta a telefonban Chloé amikor
felvettem, kicsit megijedtem a hangjától, de azért viccesnek találtam. – Nézz
ki az ablakon, és nem fogadok el nemleges választ. Értve vagyok? – kérdezte én
meg belecincogtam a telefonba egy halvány „aha”-t és ő kinyomta. Ahogy letette
én az ablakomhoz siettem, és mikor megláttam azt, ami kint vár, egyszerűen a
könnyek utat engedtek. A számomra tíz legfontosabb ember (persze a családomon
kívül) állt kint a kertben és Chloé egy táblát szorongatott. „Mi sosem engedünk
el, örökké velünk leszel” állította Chlo táblája, amikor látták, hogy
elolvastam feltettek egy másikat. „10 perced van elkészülni hercegnő”, mikor
ezt elolvastam nevetve rohantam a szekrényemhez, és elkezdtem készülni. A
fürdőben feltettem egy gyors alap sminket, persze vízállót, mert tudom, hogy
sajnos ma nem fogom megúszni könnyek nélkül akármennyire is szeretném. Ki
siettem az ajtón, és gyorsan elköszöntem anyuéktól, és közöltem velük hirtelen
jött programomat.
-
Eleonor! – kiáltott utánam anya. – Nem mehetsz el! Mindjárt itt a taxi, és nem
késhetjük le a repülőt! – mikor anya ezeket kimondta összeomlottam. Nem hiszem
el, hogy nem mehetek a hülye repülő miatt.
-
De anya! Komolyan nem engeded, hogy elbúcsúzzak tőlük? Ha már elköltözünk,
ennyit én is érhetnék… - mondtam könnyeimmel küszködve.
-
Ezt most miért mondod? – kérdezte felháborodottan.
-
Engem senki sem kérdezett meg, hogy minden rendben, hogy magad mögött kell
hagynod az egész életed? Esetleg nem akarjuk megbeszélni? – mondtam és nem
bírtam tovább egy könnycsepp sós nedvességet maga mögött hagyva le is folyt az
arcomon.
-
Kislányom! Hiszen olyan elfogadó voltál mikor elmondtuk. Nem gondoltam volna,
hogy ekkora kárt okozott benned… Én nem ezt akartam, és ha előbb szólsz még meg
is oldottuk volna. – mondta és lesütötte a szemét.
-
Persze most meg az én hibám is, hogy nem vettétek észre mikor éjjelente sírok,
vagy épp Chloé nyugtat, hogy minden rendben lesz. Légy szíves kend ezt is rám,
ennél többet úgy sem tehetsz. – mondtam és befutottam a házba, egyenesen fel a
szobámba. Bezártam az ajtót. Le akartam feküdni az ágyamba, de már nem nagyon
volt ágyam, maximum valamelyik dobozban, darabokban. Hallottam, hogy valaki
felsiet a lépcsőn és kopogtat az ajtón, de én tudni se akartam róla. Kinéztem
az ablakon, és láttam, hogy apa épp most beszél a barátaimmal, hogy most nem
tudnak elköszönni. Ki akartam nekik kiáltani, de az, aki az ajtómon kopogtatott
nagyon nem hagyta abba.
-
Mi van már? – kérdeztem idegesen.
-
Ellie, légy szíves engedj be! – hallottam bátyámat a másik oldalról. Igen ő és
még páran egy pár éve rá szoktak arra, hogy Ellienek hívnak. Őt beengedtem,
mert tudtam, hogy nem fog úgy viselkedni velem, mint anya az előbb.
-
Jól vagy? – kérdezte és megölelt. Gyorsan becsuktam az ajtót, de valaki
megállított. Tommy volt az, a kisöcsém. Őt is beengedtem, és utána véglegesen
bezártam az ajtót.
-
Figyelj El, miért nem mondtad? Én néha hallottalak szipogni, de azt hittem,
hogy még mindig Harry miatt van, vagy valami másik lányos dolog miatt. – mondta
és láttam a szemében, hogy nagyon bánja, hogy nem kérdezett rá előbb.
-
Tök mindegy lett volna, hogy szólok-e vagy sem. Nem hagytak volna itt. –
mondtam szomorúan.
-
Ez sajnos nem igaz El. Volt rá megoldás. – mondta Tommy. – Tőlem nem kérdezték
meg, mert fiatal vagyok, de Mattet megkérdezték, hogy ha akar maradni, akkor
megoldják neki. Tőled meg azért nem kérdezték meg, mert gondolták, hogy majd
úgy is szólsz, ha óriási lenne a baj. – ahogy ezeket kimondta, én menten
elájultam.
-
M-mi? Ezt most nem mondod komolyan? De, hogy oldották volna meg? Még sem
hagyhatnak itt egy 18 év alattit… Vagy igen? – néztem reménykedve Mattre.
-
Figyelj Ellie, mikor anyáék tőlem megkérdezték, a megoldás az lett volna, hogy
van valami rokonunk, aki ideköltözik a közelbe, és akkor mondták neki, hogy
lakjon a mi házunkba, és itt maradhattam volna. Veled is ez lett volna. Tommy
is maradhatott volna, ha én igent mondok, de kaptam egy munka lehetőséget ott
Budapesten, és ez egy nagy lehetőség, nem akarom elszúrni. – mondta és láttam,
hogy most rosszul érzi magát h nem szólt.
-
Nekem ezt nem is m-mondtad. – mondta Tommy felháborodottan. – Ha
valamelyikkőtök itt maradna, akkor maradhatnék itt Linseyvel? Ezt most nem
mondod komolyan Matt? Nekem erről miért is nem szóltál? És ne gyere azzal a
dumával, hogy meg akartál óvni, mert ez így nem oké. Ma akartam szakítani a
szerelmemmel, erre te jössz azzal, hogy simán itthon is maradhattam volna, ha
valaki marad velem. – csak úgy köpte a szavakat, és a szívem szakadt mikor csak
ránéztem, hogy mennyire összetört szegény gyerek. És ebben a pillanatba
eldöntöttem. Nem csak Tommy miatt, hanem magam miatt is, de ezt muszáj volt
meglépnem. Kirohantam a szobámból, egyenesen a konyhába, de ott nem láttam a
szüleimet. A nappaliban sem voltak, sehol sem találtam őket a házban, ami
meglepő, hiszen mindjárt itt a taxi. Aztán megláttam, hogy apa egy taxiban ülő
sofőrrel beszélget, erre a szám csak lefelé görbült, és a pillanatnyi reményem
is elszállt, és visszakullogtam a szobámba, ahol két értetlen szempárral
találtam magam szembe. Én csak legyintettem, felkaptam a táskám és elindultam
lefelé a lépcsőn. Testvéreim, szinte olyan szomorúan, mint én ballagtak utánam.
Felvettem a dzsekim, és a csizmám, és beültem a taxiba. Amikor Tommy is
követett, láttam, hogy kicsit vörös a szeme, arra a tényre, hogy az öcsém sírt,
nekem is sírni támadt kedvem. Ő nem ezt érdemli. Most éli az életét, nem mintha
én olyan sokat éltem volna, de akkor is, pont most, mikor minden olyan jó volt
neki.
Anyáék
még pakolásztak valamit, és apu betette a bőröndjeinket a csomagtartóba, de
aztán ők is beszálltak, és már mehettünk is. Mikor meghallottam a motor
zúgását, elfogott a rosszullét, hogy nekem itt kell hagynom ezt a helyet, amit
az otthonomnak fogok nevezni, nem csak most, hanem örökké. Nem szándékozom
tágítani Seaford mellől, ha kell húsz évvel később is, de én visszajövök ide.
Már
egy jó ideje utaztunk, mindenki csendben volt, és az én agyam csak zakatolt, és
a hasamban ott voltak a pillangók is, ami a félelmemre utalt.
-
Mindenki jól van? – kérdezte anya szomorúan. Azért őt is sajnálom, neki is
nehéz lehet ezt az egészet itt hagyni.
-
Semmi baj anya! – mondta Matt és megsimogatta a hátát.
-
Ellie, drágám! Én tényleg nem tudtam, de együtt túl leszünk, ezen ígérem. –
mondta és rám villantott egy erőltetett mosolyt. Sajnos rossz szokásból, de
erre megforgattam a szemem, ami apámnak nem tetszett és ezt szóvá is tette.
-
Anyukád csak segíteni szeretne, szóval ne forgasd itt rá a szemed, vagy
különben… - de nem, nem hagytam, hogy befejezze. Nem lehetek megint én a bunkó
a beszélgetésben, itt most én vagyok a sértett, és az is maradok. Makacsságom
nem egy előnyös tulajdonságom, de aki szeret, az szeressen így.
-
Sajnálom apa, de nem itt nincs olyan, hogy vagy különben. Mit csinálsz? Itt
hagysz? Most komolyan, mit csinálnál? Szobafogság? Még barátaim sincsenek ott
ahova megyünk. Nem tudsz büntetni se, szóval ha megkérhetlek, akkor ne hozd elő
a vagy különben-t, mert nincs vagy különben. – mondtam idegesen fújtatva. –
Tudom, hogy nektek sem a legkönnyebb ez az egész, de most az egyszer had legyen
nekem igazam. Köszönöm. – mondtam és bedugtam a fülhallgatóm, és elmélyültem a
zene örömeiben.
Tommy
szólt, hogy megérkeztünk, én pedig mintha oda ragasztottak volna az üléshez,
ültem és nem mertem megmozdulni sem. Még csak rendes búcsút sem tudtam venni a
bandától, se Chloétól, se Liamtől. Kiszálltam és megfogtam a bőröndöm, és nagy
bánatomra elindultam a reptér ajtaja felé. Szerencsére még egy-két óráig Brit
levegőt szívhatok. Már épp indultam volna a mozgólépcsőn, hogy odaadjam a
beszálló kártyámat a kedves hölgynek, de ekkor meghallottam egy gitárt, ahogy a
Don’t forget where do you belong-ot játsza. Tudtam, hogy ez nem lehet véletlen,
ezért visszarohantam a csomagomat magam mögött hagyva. Megláttam őket, nem
bírtam, mosolyogva folyt a sós folyadék végig az arcomon. Ott voltak, igaz nem
mind, de a legfontosabbak ott voltak. Mark gitározott, és a többiek együtt
énekeltek, én pedig álltam és hallgattam a szívemnek kedves dalt.
Egy
idő után viszont nem bírtam, oda mentem Chloéhoz és mindennél szorosabban
magamhoz öleltem, nem akartam elengedni, soha. Nehezen, de leváltam
barátnőmről, és sorra adtam az öleléseket. Amber, Adam, Lisa, Jenny, Dan, majd
a dal végén Mark.
-
Hé! Csajszi! – mondta Liam. – Tőlem el se köszönsz? – kérdezte kiskutya
szemekkel.
-
Jaj Liam! – sóhajtottam. – De elköszönök, de nagyon nem szeretnék! – mondtam és
megint zokogásban törtem ki. Liam magához húzott és ölelt, próbált
megnyugtatni, de nehezére esett, hiszen ennél rosszabb pillanatok szinte
nincsenek egy ember életében.
-
Semmi baj hercegnő! Mi mindig együtt maradunk! Nem engedem, hogy bármi is a
hármunk barátsága közé álljon. Nem fog ilyen megtörténni! – mondta és Chloét is
mellém húzta. Tudniillik, én, Liam, és Chloé elválaszthatatlan barátok lettünk az
után a bizonyos tábor után. Igaz mindhárman nagyon messze laktunk, de
megoldottuk. Találtunk egy helyet, ami mindenkinek pont egy órára volt busszal,
és mindig ott találkoztunk. Na persze az elején Harry is velünk volt. Én sokáig
együtt voltam a tábor után Harryvel, mindennél jobban szeretem, sajnos még
mindig. Csak hát visszaköltöztek, mert apukáját kirúgták, és így már valamiért
csak ott maradt munkalehetőség. Voltak a fiúval kisebb-nagyobb össze
zördülésink, és igen a vége kilencven százalékban a hülye költözés miatt, volt,
és az én féltékenységi hisztiim miatt. De ezzel szemben, mi még együtt voltunk
utána hét hónapot. Utána már nem bírtuk, és szakítottunk. Azóta nem is tudok
róla semmit, néha-néha kérdezek róla Liamtől, de ez ritkán fordul elő.
Időközben
Chloé anyukája is megelégelte, hogy annyi pénzt adnak ki Chloé kis találkái
miatt, amit minden héten csináltunk, hogy inkább ide költöznek a közelbe. Így
hát Chloé három utcával fölöttem lakott két évig. Liam pedig annyira utálta a
suliját, hogy gondolta neki jó lesz itt a kolesz is, csak normális osztálya
legyen. Ezért a végén mind a hárman itt kötöttünk ki.
-
Ellie! – hallottam egy hangot mögülem. Megfordultam, és láttam, hogy Matt az.
-
Matt, egy pillanat és megyek! – mondtam, és folytatva a könnyeim eresztését
visszafordultam a barátaimhoz.
-
Csoportos ölelés! – kiáltotta el magát Mark. Mire mindenki engem körbezárva
elkezdett ölelkezni. Én meg sírtam, és képtelen voltam abba hagyni.
-
Eleanor! – hallottam apám mérges hangját.
-
Srácok! Mennem kell… - mondtam, és próbáltam nem el sírni magam megint.
-
Figyelj El! – mondta Liam. – Csináltunk neked valamit. – és elkezdett kutatni a
táskájában.
-
Lényegében ez egy könyv, amibe leírtuk az első pillanatokat. Persze meg azt a
sok poént. Képek is vannak benne, gondoltuk jó lesz a repülő útra. – mondta
Chloé, és átölelt. Liam átadta a kis könyvet, én pedig megöleltem őket.
-
Örökkön örökké ribancaim! – mondtam kacsintva, mire mindhárman elnevettük
magunkat. Nem szokásunk a trágár beszéd, de ez az egy dolog, amit mindig
elmondunk egymásnak. Ezzel el is indultam a családom felé, és Budapest felé.
Már adtam oda a beszálló kártyát az egyenruhás hölgynek, mikor meghallottam.
-
SZERETÜNK LILLY ELEANOR SHAUN, ÉS ENNEK SOSEM LESZ VÉGE! – üvöltötték a
barátaim, és megint elkezdtek énekelni, én pedig a szememet szúró könnyel
küszködtem.
Átmentünk
a biztonsági ellenőrzése is, és már csak arra vártunk, hogy kijelezzék a
járatunkat, mikor a telefonom elkezdett rezegni. Megláttam, hogy Chloétól jött.
„Jó
utat, hercegnő! Vigyázz magadra, és amint tudsz, jelentkezz. Imádunk, és nagyon
szépen kérünk, hogy ne legyél mérges ránk, mikor leszállsz. Tudod, a szándék a
lényeg. Ribancok örökkön örökké. xx Chlo és Liam” – nem értettem, hogy miért
kéne rájuk majd mérgesnek lennem. Eléggé összezavarodtam, most akkor mi is van
pontosan? Mit csináltak ezek már megint? Inkább csak mosolyogtam barátaim
sms-n.
-
Tommy! – szólítottam meg a nekem háttal ülő fiút. – Figyelj, ha jól tudom egy
suliba fogunk járni, szóval semmi baj nem lesz. Majd lesz még több barátunk, és
jó lesz. – mondtam, habár nem lehettem túl meggyőző, mert ő csak elém sétált,
és megölelt. Pár percig így voltunk, én már megint könnyeimet nyeltem, de mikor
megéreztem a vállamon lefolyó folyadékot, alig bírtam ki sírás nélkül. A tudat,
hogy kisöcsémnek majdnem annyira fáj mint nekem, és még sír is.
Elviselhetetlen.
-
Gyerünk család! – szólalt meg apa. – Itt az idő. B2-es kapu. – mondta komoran.
-
Gyere El! – nyújtotta Matt segítőkészen a kezét. Elfogadtam a segítséget, de
mikor felálltam kaptam mellé egy édes puszit is bátyámtól. Kicsit meglepett, de
megmosolyogtam a kedves gesztust. Csak haladtunk egy csomó kék meg szürke
folyosón, mire megláttam a B2-es kaput. Megint odaadtunk minden szükséges
dokumentumot, és már bent is voltunk abban a nyomasztó csőben. Nem sokszor
repültem ezelőtt, egyszer-kétszer voltunk ilyen helyeken, hogy Costa Rica, vagy
Hollandia. Nem mondom, hogy rossz a repülés, mert nem az, csak ha a családoddal
vagy az úgy sokkal másabb. Mikor egyedül vagy, csak hallgatod a zenédet, és
kinézel a semmibe, vagy a felhők fölötti napsütést bámulod. Ez az érzés
mindössze egyszer fordult velem elő, mikor osztálykiránduláson felmentünk
Skóciába, és szerencsém volt, mert akkor egyedül ültem, és megkaphattam ezt az
élményt is.
Ahogy
beálltunk a sorba a légi utas kísérő hölgy kinyitotta az ajtót, ami előtt
szalagokkal kijelölt út várt ránk, és a többi utasra. Már a lépcsőn mentünk
felfelé, mikor a fejembe hasított, mi van ha Liam és Chlo Harryre utaltak? Mi
van ha Liam beszélt neki erről, és elmondta mikor megyek. Jézusom. Elkezdtem
remegni. Igen szeretem Harryt azóta szüntelenül, de nekünk, vagyis nekem nem
ment a távkapcsolat. Igaz, egyszer volt, hogy ő jött vissza Angliába engem
meglátogatni, és volt egyszer olyan, hogy Ausztriában találkoztunk. És nyáron
együtt is mentünk nyaralni, de ez csupán 1 hónap a 7 közül. Mióta szakítottunk
nem beszéltünk sokat, sőt szinte semmit. Nem mertem megtudni, hogy
megváltozott-e azóta, vagy lett-e barátnője. Hogy néz ki most? Még mindig olyan
elbűvölő, na és az illata ugyanolyan kellemes? Ezek a kérdések már szakításunk
óta gyötörtek, de most mikor egy lépcső közepén belém hasított a gondolat, hogy
talán újra látni fogom. Most nem. Egyszerűen csak nem akartam a repülő utam
szorongással tölteni. Inkább csak csendben elfoglaltam a helyem Tommyval a bal
oldalamon és persze a másikon az ablakkal. Felszállás után zenét hallgattam, és
próbáltam nem agyalni. Számolgattam a perceket, de csak 12-ig jutottam, mert
eszembe jutott a kiskönyv amit Liam és Chlo adtak. Kihalásztam a táskámból, és
egy nagy levegőt véve kinyitottam.
A
borítólapon az egyik kedvenc képem volt. Ezen a képen a 15-ig szülinapomon
vagyunk, mindannyian. Igen Harry is. Nem zavart, hogy ő is rajta volt, mert ez
volt életem egyik legjobb napja. Szóval a kép lényegében az egyik Brightoni
erdőben készült, mert ott tartottuk a bulimat, volt ott minden. Sátrak, egy
kevés vodka, és persze a merészebbek hoztak cigit is. Életemben először ittam
alkoholt. Mondjuk 1 kis üveg vodkánk volt 15 emberre, szóval ez csak amolyan alapozásnak
hívható ital volt. A képnek a lényege, hogy itt lettünk úgy igazán egy banda.
De a legfontosabb ebben az emlékben, hogy Harry itt mondta, ki először. Ahogyan
én is. Itt mondtuk elsőnek a „szeretlek” szót, amit később előszeretettel
használtunk. Bele lapoztam ebbe a kis kincsestárba, mikor elolvastam az első
sorokat egy könnycsepp megállíthatatlan módon csordult le az arcomon. Reméltem,
hogy senki sem veszi észre. A szöveg nem más volt, mint az első közös
élményeink kezdete, és egyben egy levél nekem a barátaimtól.
„Tudod
El, mikor megismertelek nem voltál ilyen makacs, mint később lettél, de ezért
is szerettelek meg annyira. A tábor. Hát igen, ott minden volt, emlékszel arra
a testre? Na és amikor Harryvel órákra eltüntetek? Én emlékszem, mert ezek örökké
belém égtek. Ennek kifejezetten örülök, mert nálad jobb legjobb barátot nem is
találhattam volna. Nem érdekel, hogy bármilyen zenét is szeretsz, vagy épp
össze vagyunk veszve, én akkor is kitartok melletted. Remélem, tudod, hogy rám
bármikor számíthatsz. Szerencsénkre az idő eltolódás csak egy röpke óra. És ezt
viszont nagyon vésd az agyadba kislány! Akár éjszaka, akár napközben, bármi
van. Boldog vagy, szomorú vagy, unatkozol. ENGEM FEL HÍVSZ! Értve vagyok? Én
sem foglak ám békén hagyni, hiszen a nyakamon hagytad Chloét a sipítozásával,
amiből csak te tudtad kiszedni. Ezért még számolunk, de légy szíves ne
hanyagolj el minket, főleg azért, mert nekem szükségem van rád. Imádlak te
bolond. xx Liam”
Nem
bírtam tovább, elkezdtem eszeveszettül zokogni. Tommy mellettem látta, hogy
sírok így elkezdte simogatni a karomat megnyugtatás képen, de ez most nem
segített. Amit Liam írt az olyan szívszaggatóan elszomorított, és boldogított
egyszerre, hogy azt hittem inkább kiugrok a repülőből. Próbáltam megnyugodni, és
lapoztam tovább.
„Örülök,
hogy leültem melléd, ennél jobban még semminek ne örültem. Nem is gondoltam,
hogy egy hülye buszülés miatt ilyen történik velem. Mindenről tudni akarok El.
Mindenről, érted? Tudom nem nagyon mutattam, de én is rengeteget sírtam emiatt
a hülyeség miatt. Voltak olyan napok, mikor te beteg voltál, hogy én Liamnél
csöveztem és ketten fagyit zabálva próbáltuk nem elsírni magunkat. Láttam
Liamet sírni. Sosem gondoltam volna, hogy látni fogom ezt, de megtörtént.
Bocsánat, nem akarlak ezzel szomorítani, hisz tudom, hogy neked még nehezebb
lesz, mint nekünk. Mindig fel kell hívnod, értve vagyok? Tudom, hogy
valószínűleg felfogsz, hiszen úgy sem bírnád ki. De ne találj ott valami kis új
legjobb barátnőt vagy lesz nagy hepaj. Imádlak, tisztellek, te vagy a kedvenc
ribancom. All the love xx C”
Ezt
se bírtam ki könnyek nélkül, de nem akartam magamra vonni az egész repülő
figyelmét, ezért halkan szipogva próbáltam kiönteni a bánatomat. Lapoztam
tovább, mikor is képek lettek az szövegből. Minden kép alá oda volt írva a
dátum és a fontosabb infók, mint az első közös kép a táborban, ilyenek. Végig
lapoztam, és nevettem és sírtam egyszerre. Könnyeim volt, amikor hangtalanul,
de volt amikor egy-két szipogás között folytak végig az arcomon. Már épp készültem
becsukni mikor megláttam egy borítékot, rajta a nevemmel, és a címemmel.
Megnéztem, hogy ki a feladó, mikor a szívem megállt, és kihagyott pát ütemet.
Harry Styles.Ez volt a levélre írva. Nagyon lesokkoltam. A dátum az az egy
héttel ezelőtti pénteket jelzi, ami csak 4 napja volt. Remegő kézzel bontottam
fel a borítékot. Kivettem a papírt, és elkezdtem olvasni.
„Figyelem!
Elsőként nézd meg mit írtak a többiek figyelmeztetés gyanánt.” – kicsit
meglepődtem, de újra fellapoztam a füzetet, és elkezdtem benne kutatni. Gyorsan
meg is találtam, óriási betűkkel volt írva és színessel. „ BOCSÁNAT, DE TUDJUK,
HOGY TI EGYÜTT VAGYTOK JÓK!” Egy pillanatra dühöt éreztem, de ahogy tovább
olvastam az én Harrym levelét, minden rossz érzésem elszállt, mellé csak a pillangók
maradtak a hasamban.
„Most,
hogy kellőképpen felkészültél arra, hogy elolvasd a levelem, sok sikert, és
remélem, egy véleményen vagyunk.
Kedves El!
Nem
telik el olyan nap, hogy ne gondolok rád. Tudom nyálasan hangzik, de ez így
van. Tudod, én megpróbáltam tovább lépni, akartam szinte már fájdalmasan, hogy
más lányokba szeressek bele, de nem ment. Nem ment, mert a te gyönyörű arcod
örökké rabul ejtett. A sok közös emlék, mindig bennem lesz. Mikor beszélgettünk
FaceTime-on a költözésem után, és sokszor féltékeny lettél valamelyik
osztálytársamra akkor, sajnos megértettelek. Mindig mondtad, hogy egy olyan
fiúnak, mint nekem miért kellesz pont te, hiszen szét fognak szedni itt
Budapesten, nem csak a kinézetem miatt, hanem már arra a tényre is Brit vagyok.
Tudod, én is így éreztem veled kapcsolatba, féltem, nagyon. Attól, hogy majd
elmész valaki jobbhoz, találsz valakit, aki jobb nálam.
Emlékszem,
mikor elmondtam, hogy bennem is van egy kevés magyar vér, de nem tudok semmit
erről az egészről. A te arcod abban a pillanatban egyszerre fel akart robbanni
és örülni egyszerre. De nagyon makacs voltál, és ezért összevesztünk és nem
beszéltünk egy teljes hétig. Azon a héten kínokat éltem át. Nem tudtam mi lesz.
Bíztam benne, hogy visszajössz, hogy elmondhassam az egész történetet, de nem
jöttél. Aztán pár nap múlva mégis felbukkantál és én el akartam mondani, de
valahogy nem volt rá idő, pedig nagyon akartam, hogy tudd. És jött ez a hülye
költözés dolog is mellé. Tudom, hogy nem voltam a legjobb barát, aki lehettem
volna, és ezért bocsánatot kérek, de most muszáj megtudnod, hogy mi is történ
valójában.
Amikor
megismerkedtünk a táborban, még én sem tudtam róla, de mikor hazamentünk az a
hír fogadott, hogy apukám nem is az igazi apukám. De erről te is tudsz, hiszen
te segítettél át ezen az időszakon, amiért még mindig hálás vagyok. Egy ideig
nem tudtam, hogy ki is az édesapám, de elkezdtem kutatni. Amikor néha nem
vettem fel neked azt a nyamvadt telefont, akkor kutattam. Nehéz volt, de
eredményes. Megtaláltam. El is mentem hozzá, és beszélgettünk, nagyon jó volt.
És itt volt teljes a boldogságom, és utána anya jött azzal, hogy itt kell
hagynom mindent, amit szeretek, és mindenkit. Elmentem apámhoz, hátha ő tud
segíteni, de azt mondta, hogy most cserben kell hagynia, mert ez miattam van.
Miattam kellett ide jönnünk. Ezt pedig értsd úgy, hogy azért vagyok itt, mert
megkerestem apámat. Anyum nagyon nem szerette volna, ha megismerem, mert ő félt
tőle, ezért mikor kérdezősködtem, nem kaptam választ. Mikor felhívtam még
utoljára apát, annyit mondott, hogy sajnálja. Ennyi. Tudom, hogy nem egy erős
dolog, de nekem már nagyon nyomta a csőrömet.
Most
viszont térjünk vissza hozzánk. Legalábbis, én szeretném, ha lenn még olyan,
hogy mi ketten. Nem szeretem külön Harry-t és El-t. Nem hangzik jól. Nagyon
remélem, hogy nem felejtettél el ez alatt a fél év alatt, mert én nem tudlak
kiverni a fejemből. Tudom, hogy mikor szállsz le, és valószínűleg ez már nem
kérdés számodra, hogy Liam mondta el. Remélem megérte várni rád, mert ezekben a
pillanatokban miközben te a levegőben csücsülsz, én itt ülök a terminálnál, és
várom, hogy életem szerelme leszálljon hozzám, és újra egymásra találjunk.
Remélem
az érzéseink azonosak.
PS.
Chloé mondta, hogy az én csengő hangom még mindig az Impossible. A remény
emiatt is bennem él.
Szeretlek El, mindennél jobban.
xx
A te Harry-d.”
Nem
bírtam tovább. Kifakadtam. Elszakadt bennem minden. Tudtam Harry milyen érzésre
gondol, hisz én is éreztem. Semmit se akartam abban a pillanatban jobban, mint
megölelni és megmondani neki, hogy szeretem. Tíz percig gondolkodtam az előbb
olvasottakon, és rájöttem, hogy velünk mindig ez van. A táborban is pár nap
alatt megadtam magam neki. Ez most más, de nem tudom, hogy mi legyen. Szeretem,
de amit most leírt, nem is tudom. Helyes lenne ez így? Jól cselekszem? Chloé és
Liam is azt mondta, hogy mi egybe tartozunk. Nem tudom, hogy most mi legyen…
Gondolataimat egy kisebb hang zavarta meg, ami arra jelzett, hogy kapcsoljuk be
az öveket, mert leszállunk. A kapitány vagy pilóta el is mondta, hogy
megérkeztünk, a többi sablonos szöveggel együtt. Nekem pedig a torkomba
dobogott a szívem, mert tudtam, hogy életem legnehezebb döntését hoztam meg
Harryvel kapcsolatban. Megfogom, neki mondani, hogy most nem kaphat meg ilyen
könnyen. Most nem.
-
Gyertek! – mondta Matt, és kihúzott a repülőből ahonnan nem akartam mozdulni,
hiszen ez itt az új életem, és félek belekezdeni. – Istenem, Tommy! –
szitkozódott Matt. Láttam öcsémben visszatükröződni az érzéseimet. Odasétáltam
mellé és megfogtam a kezét.
-
Kész vagy? – kérdeztem egy erőltetett mosollyal az arcomon.
-
Nem, de úgy is elkell innen mennünk. Menjünk. – megszorította a kezemet, és így
haladtunk le a lépcső, egészen addig, amíg egy ajtóig el nem értünk az épületen
belül. „Üdvözöljük Budapesten!”, mikor ezt elolvastam vissza akartam futni a
repülőre, mert nekem ez nem megy, de Tommy erősen szorította a kezemet, és ez
bennem tartott egy kis nyugalmat. Tudtam, hogy mi vár az ajtó mögött, és féltem
elfogok gyengülni, de vettem egy nagy levegőt, és Tommyval együtt átléptük a
küszöböt, és megláttuk a sok embert akik mind-mind a családtagjaikat, vagy
barátaikat várták. Én pedig kétségbeesve kapkodtam a fejem az én zöld szemű
ördögömet keresve.
-
Engem keres talán a hölgy? – halottam meg a csilingelő hangját. Azonnal
összerogytak a térdeim, de szerencsére egy korlát mellett álltam és meg tudtam
benne kapaszkodni. Nem ment, valahogy csak nem ment. Muszáj volt, kell nekem,
és én is neki. Felálltam és elindultam a hang irányába. Mikor megláttam a
szemeim felcsillantak és elkezdtem felé rohanni. Egy fekete felsőt és egy cső
farmer volt rajta, és a haja. A haja nagyon megnőtt, de nagyon jól állt neki.
Mikor odaértem ráugrottam, és szorosan magamhoz öleltem.
-
Harry! – mondtam könnyezve.
-
Mond szépségem! – húzta mosolyra rózsaszín ajkait.
-
Szia! – mondtam egy kevés gondolkodás után. Elnevette magát és visszaköszönt.
Tudom, hogy a tervem az volt, hogy meg mondom neki, hogy most nem kap meg ilyen
könnyen, de ez nem ilyen könnyű.
-
Ellie! – hallottam a nevem valahonnan a hátam mögül. – Ellie, hova futottál? –
észre sem vettem, hogy egy sarokban várt rám Harry, és, hogy azóta itt
álldogálunk. Így hát kézen fogtam és visszamentünk anyáékhoz. Mindenki furán
nézett rám, mikor összekulcsolt ujjakkal toppantam be melléjük Harryvel együtt.
Tommy örült, hiszen ő nagyon bírja Harryt, ahogy apukám is. Anya csak köszönt
és furcsa pillantásokat küldött felém, de inkább nem foglalkoztam vele.
-
Mrs.Shaun? Lehet, hogy ma nálam alszik El? Olyan rég találkoztunk, és van mit
bepótolni. Persze, ne aggódjon anyukám és a testvérem is otthon vannak. –
mondta, én pedig egyetértően bólintottam, és kiskutya szemekkel néztem anyára,
és apára felváltva.
-
Jaj, drágám. Mondj már igent, így is eléggé fájdalmas a költözésünk El-nek. –
mondta apa. Örültem, hogy végre kiáll mellettem.
-
Rendben. De hol laksz? El nem tudja itt a közlekedést, szóval nagyon vigyázz
rá. – mondta anya szigorúan. Én már gyorsan ki is kaptam pár fontosabb cuccot a
bőröndömből, adtam anyának és apának is egy-egy puszit. A testvéreim egy
ölelést kaptak. Egy percre rá pedig Harryvel kézen fogva sétáltunk a parkoló
felé.
