3. Kíntalan kínlódás

Kiderült, hogy ebben a pár hónapban az én göndöröm letette a jogsit. Ezen nem is lepődtem meg, hisz már olyan régóta szeretett volna saját maga vezetni. Elfogott az izgatottság. Nem tudom, hogy pontosan miért éreztem így, de azt tudtam, hogy most, a mai nap során minden tisztázódik. Az út eleje csendben telt, nem tudtam, hogy ez most kínos csend, vagy csak nyugalom. De Harry megtörte ezt, akár mi is volt ez.

- Hogy van a banda? – kérdezte mosolyogva.

- Jól vannak, azért nagyon nehéz volt nélküled. Van egy-két új ember is akivel jóba lettünk, de ők azért nem pótolnak téged. – mondtam, és fürkésztem az arcát valami reakcióra várva.

- Hát ajánlom is, hogy ne merjenek lecserélni. – mondta nevetve. – Írtál már nekik, hogy leszálltál? – kérdezte, én meg totál hülyének éreztem magam, hogy felejthettem el. Volt egy kis probléma… Csak wifi-ről tudok nekik írni, mert még nincs meg a magyar kártyám, és nagyon sokba kerülne most egy sms.

- Harry esetleg… - de már a fel nem tett kérdésemre is válaszolt.

- Ott van a kesztyűtartóban, és a kódot, pedig úgy is tudod. Tudsz ingyen hívni is, ha esetleg szeretnél velük beszélni. – mondta édesen, én pedig elmosolyodtam. Hogy lehet valaki ennyire aranyos?

- Köszönöm. – mondtam és elkezdtem keresni a készüléket. Meglepetésemre egy teljesen új telefonja van, azt hiszem ez a legújabb Iphone, de lehet, hogy nem a legújabb, mindegy is. A háttérképe ugyanaz volt, mint mikor elment Angliából. A képen én és Chlo nevetünk, és ő meg Liam furcsán néznek ránk. A kép láttán sok emlék ugrott be, és ezeknek a gondolatára egy pillanatra elszomorodtam, hogy ott kellett őket hagynom. Beírtam a jól ismert kódot, és felhívtam WhatsApp-on Liamet.

- Haver?! Minden rendben? – szólt bele a telefonba aggódva. – Nemet mondott? Mi történt, jézusom!? Szólj már bele… Már leszállt ugye? – olyan édes volt, hogy aggódott. Hagytam volna még, had járjon az agya, de nem akartam gonosz lenni.

- Szia Liam. Már leszálltam, és nem tudom, hogy mire kellett volna nemet mondanom, de még nem tettem. – mondtam vigyorogva a telefonba.

- Istenem El! A szívroham kerülgetett. – mondta és hallottam, hogy meg könnyebbülve felsóhajt. – Jó volt az utad? Ugye nem vagy ránk mérges? – kérdezte.

- Most rendesen ki oszthatnálak, de nem teszem, mert, igaz a repülőn máshogyan gondoltam, amint meg láttam, tudtam, hogy igazatok van. – a mondat második felét már csak suttogva mondta. Reméltem, hogy Harry nem hallja meg.

- Rendben. Chloéval már beszéltél, vagy én vagyok az első? – kérdezte és hallottam, hogy vigyorog.

- Igen téged hívtalak elsőnek, de ajánlom, hogy egy szót se Chloénak, vagy meg kapod a magadét te bolond. – mondtam és elnevettem magam, de a vigyor lefagyott az arcomról, mikor rájöttem, hogy nem láthatom holnap, se holnapután viszont az arcukat. Majd csak virtuálisan. Ebbe bele gondolva egy könnycsepp szántott végig az arcomon. A sötétség miatt gondoltam, hogy Harry úgy se fog rá felfigyelni, de tévedtem. Végig simította szabadkezével a karomat. Nagyon jól esett, hogy végre itt van megint mellettem. Közben eszembe jutott, hogy Liam még a telefonban várakozik a szavaimra.

- Liam, figyelj! Akkor majd még este hívlak, most még felhívom Chloét. A többieknek, meg légy szíves szólj, mert nem akarom Harold mobil netjét terhelni.

- Rendben. Imádlak, remélem, tudod. – mondta, nekem pedig nehezebb lett a légzésem, próbáltam visszanyelni a szomorúságra emlékeztető könnyeket.

- Én is Liam. Tudod, örökkön örökké, meg ilyesmik. – mondtam nevetve.

- Szia hercegnő. – mondta és bontotta a vonalat. Még utána elsuttogtam egy szia-t, de nem volt sok értelme, hiszen már úgy se halhatta.

Chloét is felhívtam, aki kicsit mérgesen vette, fel mert állítása szerint le is zuhanhattunk volna, és akkor mi lett volna velem, és, hogy ő halálra izgulta magát. Miután lenyugodott, elmondtam, hogy este hívom és, hogy szeretem. Ő nem akarta le tenni, de mondtam neki, hogy éppen Harryvel vagyok mire egy gyors „Puszi, imádlak, szeretlek, szia.” kíséretében ki is nyomott. Ezen csak nevettem egy jót, és utána visszatettem a helyére a telefont.

- Gemma, hogy-hogy itt van? – kérdeztem, furcsálltam is mikor a reptéren mondta, mert nővére kint maradt Angliában mikor ők visszaköltöztek.

- Nincs. Ezt honnan vetted? – kérdezte és összeráncolta homlokát.

- Anyának azt mondtad a reptéren, hogy nyugodjon meg anyukám és nővérem is otthon van. – próbáltam utánozni a hangját, de nem nagyon sikerült.

- Igen, lehet, hogy kicsit füllentettem, de muszáj volt, hogy velem gyere. Így is megölt az ideg amíg te a levegőben voltál. És bevallom, nagyon féltem, hogy ezek után azt mondod majd, hogy nekünk már nincs esélyünk. – mondta, de láttam, hogy most legszívesebben megölelne, és nem vezetne. Ahogy rám nézett, őrjítő volt. Néztem a számomra ismeretlen tájat, és gondolkodtam, vajon ez milyen lesz. Milyen lesz itt lakni Budapesten?

- Harry! Milyen itt élni? Tudom, hogy teljesen más, mint Brighton vagy Seaford, de eddig mindig a szépet mondtad. Ismerlek, és tudom, hogy nagyon nehezen lehetett hozzászokni, de kérlek, mesélj arról, hogy ténylegesen milyen itt.

- Nem gondoltam volna, hogy neked is egyszer úgy kell járnod, mint nekem. Tudod az iskolában kedvesek voltak az elején, és igazad volt, szétszedtek. Csak azért, mert Brit vagyok mindenki velem akart barátkozni, illetve összejönni. Ez nem volt valami kellemes érzés, de végül megtaláltam a helyem. Találtam pár jó havert, és velük tökéletesen el vagyok, bár nem olyan, mint kint a bandával, de megteszi. – itt vett egy nagy levegőt, és éreztem, hogy most jön csak a java. – Itt az emberek, nem mindenki, de a legtöbben eléggé bunkók tudnak lenni. A tömegközlekedésről annyit kell tudnod, hogy összesen négy metró vonal van, szóval képtelenség eltévedni. A buszok mostanában javulnak, de szerintem itt nem éri meg tömeggel járni, nyilván olcsóbb itt minden, de a minőség is jóval a határ alatt van. Legalábbis szerintem. Szerintem ezek, amit még nem tudtál. – mondta és küldött felém egy mű mosolyt.

- Köszönöm, hogy elmondtad. Tudod, kicsit félek. Nem is attól, hogy itt milyen lesz… hanem, hogy jobb-e nekik kint nélkülünk? – mondtam szomorúan.

- Jézusom! Még gondolni se merj arra, hogy nem hiányzol nekik. El, szerintem nélküled a banda szét fog egy kicsit esni. Mindig te szerveztél mindent, mindig te hoztad a színvonalat, és így, hogy te nem vagy ott, lehet, hogy egy kicsit széthullnak. – húzta el a száját.

- Remélem nem így lesz.

- Még nem is szóltál semmit a másik oldalról. – nevetett, én meg furcsán néztem rá, és hirtelen leesett, hogy tényleg… a másik oldalon haladunk. Ezen mindketten jót nevettünk. Kilestem az ablakon, és a tájat kezdtem el nézegetni, már nem kopár területek között mentünk, hanem bent voltunk a beton dzsungelben. Nézegettem a beton tömböket, amíg valószínűleg lakóházként szolgáltak, de eléggé csúnyácskákra sikerültek. A probléma, hogy Seaford olyan szép kis hely volt, hogy most itt óriásiak az elvárásaim, de úgy érzem semmi se lesz megfelelő.

- Harry! – néztem rá kérdőn. – Én nem tudom a saját címemet. – mondtam és elnevettem magam.

- Akkor nálam fogsz lakni. –mondta és felnevetett. A nevetése olyan őszinte és tiszta volt, mikor elköltözött és beszéltünk virtuálisan, ezt sosem hallottam. Nagyon jól esett, hogy megint tud így, ilyen bódítóan nevetni. Csak úgy haladtak el mellettünk az épületek, szívesen mondanám, hogy láttam egy-két gyönyörű felhőkarcolót, de sajnos hazudnék. Gondolkodtam, és arra jutottam magamban, hogy most ha visszakaptam az én Harrymet, akkor, ha neki itt kell maradnia érettségi után, de én visszamennék, ebben a helyzetben mi lenne? Egyáltalán visszamennék nélküle? Ez a kérdés zakatolt a fejembe szüntelen. Nem tudtam megválaszolni, ez képtelenség. Nem lehet választani a barátaid, és a szerelmed között. Ez képtelenség. Egyszerűen csak nem.

- Harry! – szólítottam meg félénken.

- Mond gyönyörűm. – mosolygott édesen. A bókról meg ne is beszéljünk. Amikor bókol, én mindig elájulok tőle. Már akkor is végig fut a gerincemen a hideg, ha csak meghallom azt az édesen csengő rekedtes hangot, ami az övé.

- Érettségi után, te visszajönnél velem Seafordba? – kérdeztem és lesütöttem a szemem. Féltem attól a „nem” szócskától, hiszen tudom, hogy úgy is ez a válasza.

- Mindenféle képen. Én is meg akartam kérdezni ezt tőled, de nem tudtam, hogy mennyire akarsz visszamenni. Nem húz oda semmi a bandán kívül, ahogy engem sem. Esetleg apám, de már ő sem érdekel, hiszen hagyta, hogy ez megtörténjen. Tudod, én nagyon reménykedtem abban, hogy érettségi után mehetek veled, akárhova is mész. Nagyon szeretlek El, te vagy a mindenem. – mikor ezeket kimondta, egy csöpögős romantikus regényben, vagy filmben éreztem magam, de nem zavart. Egyrészt megrémített, hogy velem akar jönni és, hogy közös jövőt képzel el, egyrészt örültem, hogy ilyeneken gondolkodik.

- Szeretlek. – ez az egy szó hagyta el ajkaim, és odahajoltam hozzá egy puszit lehelve arcára. Bőre kellemesen puha volt, és selymes. Ahogy odahajoltam, megéreztem az illatát, a parfümje mámorító illata, de az övé. Elmosolyodott, és én csak figyeltem őt. Idő közben beértünk egy barátságosabb, és zöldebb területre. Ez már jobban tetszett, mint a többi része a városnak, ahol csak a mocskot látni. Családi házak sora, kertekkel, és benne szaladgáló gyerekekkel. Reméltem, hogy mi is hasonló környéken lakunk, és nem a lepukkant részen. Harry felhajtott egy garázs elé, és leállította a motort.

- Megérkeztünk. – mondta egy halvány mosoly kíséretében. – És ami a családomat illeti, senki sincs itthon. Gemma kint van Angliában, anya pedig valami tanfolyamon van az új barátjával Bécsben.

- Valahogy éreztem, hogy ködösítesz Styles. – mondtam vigyorogva. – És Anne-ék akkor mikor érnek haza Bécsből?

- Hát már csak szeptemberben, ami ugye még négy nap. – mondta és azt a jól ismert huncut vigyorát villantotta rám. – Van négy teljes napunk mindent bepótolni drágám.

- Ilyenkor úgy letörölném a képedről azt a vigyort. – mondtam és kinyitottam a kocsi ajtót. Ahogy kiszálltam az autóból átjárta a testem a szmogos friss levegő. Szóval ez Budapest.

Felnéztem az előttem álló házra, és nem csalódtam. Gyönyörű volt, mégis vissza fogott. Akárcsak Harry anyukája Anne. Harry berángatott a házba, és körbe vezetett. Nagyobb szobája volt a Brigthonihoz képest.

- Harry és mit fogunk mi itt csinálni ebben a párnapban? Tudod anyáéktól csak egy éjszakára kértél el. – mondtam és elhúztam a szám, hogy holnap reggel meg kell látnom azt a házat amiben laknom kell ebben az évben még biztos.

- Már írtam Tommynak egy sms-t, hogy szóljon helyetted.

- És mégis miről szóljon helyettem? – nevettem el magam.

- Hát, hogy nem mész haza majd csak suli előtt egy nappal, és én addig elviszlek minden hova a városban és megismerkedtetlek az új osztálytársaiddal. – mondta vigyorogva.

- Várj egy percet! – ráncoltam a homlokomat. – Te honnan tudod, hogy nekem ki lesz az új osztályom?

- Tudod szívem, mikor bejelentik évvégén, hogy idén egy lány jön Angliából az osztályba, és úgy hívják, hogy Lilly Eleanor Shaun, akkor gondoltam te vagy az. Persze az is lehet, hogy tévedtem, és egy másik lány lesz az osztályomban… - vágta be a gondolkodó fejet. Nem értettem semmit. Ez meg, hogy történt, hogy mi ketten egy osztályba, egyáltalán egy suliba.

- Figyelj, de ezt, hogy? Mármint annak is kicsi volt az esélye, hogy egy suliba kerüljek veled, nem, hogy még egy osztályba is.

- Na, mi az? Nem tetszik, hogy egésznap együtt járhatunk fel-alá órákra? – nézett rám, de nem tudtam megfejteni ezt a nézést. Valahol a csalódottság, és a boldogság között volt.

- Mesélj csak, mert nem hiszem, hogy véletlen lenne.

- A lényeg, hogy a szüleid fel hívták anyát, és ő az én sulim ajánlotta, de eddig csak úgy volt, hogy egy évfolyamra járunk, de végül a mi osztályunkban üresedés lett, és te bejöttél az elment ember helyére. Ennyi. – mosolygott. – Eszünk valamit? Vagy fáradt vagy?

- Együnk. Tudod, hogy nálam a kaja mindig jöhet. – nevettem fel.

- Igen, drágám tudom. És azt is tudom, hogy nálad igazából az alvás is mindig jó program. – mondta egy huncut mosollyal ajkain. Kézen fogott, és elindultunk kifelé az ajtón, gondolom valamit enni, venni.

Nem kocsival, hanem sétálva mentünk, mondván, hogy nézzem és érezzem a várost. Már körülbelül 15 perce úton lehettünk mikor Harry megállt.

- Mi az? – kérdeztem rémülten.

- Harry! Szia, Harry! – hallottam oldalra tőlünk egy lány hangját. Az én göndöröm csak állt ott, mint akit oda ragasztottak. Nem értettem, hogy egy lány, aki neki szól, miért félemlíti meg ennyire. – Harry! – sipákolta, és közben felénk futott. Ahogy megláttam, az állam a járdát súrolta. Gyönyörű kék szemek, és barnás-szőkés haj. Az arcán éppen annyi smink volt, hogy az arca ne is látszódjon, igaz a szemét nagyon szépen kihangsúlyozta.

- Szia, Klau. – mondta Harry, és közben erősebben szorította a kezemet, mint eddig.

- Egész nyáron nem láttalak édesem. Merre voltál? – kérdezte egy műmosoly közepette. Várjunk csak… Édesem?! Ez most csak viccelt, ugye? Senki nem mondhatja az én Harrymre azt, hogy édesem, csak én. Igen, elfogott a féltékenység, de nagyon. – És ő ki? Ne legyél illetlen, mutasd be.

- Ha ennyire szeretnéd, mutasd be magad. És vigyázz mit mondasz, mert ez a lány itt a barátnőm. – szűrte a fogai közt a szavakat, de olyan rideg volt.

- Szia! Én Növényes Klaudia vagyok, de szólíts csak Klaunak. Én Harry egyik volt osztálytársa, és barátnője vagyok. – amikor kimondta, hogy a volt barátnője, én majdnem felrobbantam. Harry azt írta a levelében, hogy senkivel nem volt együtt ez alatt az idő alatt. Megszégyenítve éreztem magam, lent valahol a csatornában folydogálhatott a büszkeségem, míg a szégyen felkúszott hozzám, hogy megkeserítse a napomat. Én még mindig csak ott álltam kukán, és vártam a magyarázatot.

- Jaj, ugyan Klaudia az a két nap, amíg a barátnőmnek hitted magad. Miért kell szegény El napját szennyezned. Nem is értem, hogy miért köszöntél, hiszen a történtek után még mindig látni sem akarlak, köszönöm szépen. És amúgy a lány akinek tönkre tetted sikeresen a napját, az történetesen Eleanor a lány aki a barátnőm már régóta, és aki most arra a sorsa jutott, hogy egy rohadt országba kelljen élnie veled. – mondta, és átkarolt. Ha lehet az eddiginél is összezavarodtam. Azt hitte magáról, hogy a barátnője, és közben nem is volt az? Ez most akkor, hogy is van? És milyen ügy? Na jó, inkább majd ezekre később kérdezek rá, most itt az idő, hogy kiálljak a barátomért.

- Idefigyelj Klaudia! Nem tudom, hogy mit csináltál vele, de ha annyira súlyos, hogy nem akar látni, akkor hagyd békén, és tudod ezt a napot még a rikácsolásod se tudja elrontani, mert végre vele lehetek. Bocsánat, de nekem kicsit szánalmasnak tűnsz, nyár van édesem, most le a sminked, és fogd be szád. Esetleg találj barátokat, és azokat cseszegesd. Köszönöm. – mondtam, és ránéztem a mellettem mosolygó zöld szemű fiúra. – Gyere Harold.

- Aha. A híres El. Aki annyit féltékenykedett, hogy a végén vége kellett, hogy szakadjon miattad. Tudod, hogy egy ember életét tetted tönkre? Tudtad, hogy Harry még csak tizenhét volt, de a szokásos havi egy buli helyett minden hétvégén leitta magát a sárga földig? Tönkre tetted. – kiáltotta utánunk. A szavai a szívembe martak. Harry nem tehette ezt. Ő nem ilyen. – Ó, jaj, El, és még a legdurvábbat nem is mondtam. Igen, Harry majdnem öngyilkos lett, ha én nem vagyok leugrik a kibaszott tetőről, és szétloccsan az agya az út testen. Ha én nem viszem el a kórházba az ön csonkításai után, akkor már rég nem így nézne ki.  – nem hittem a fülemnek. Hiszen megbeszéltük, és beleegyezett. Hogy lehettem ilyen vak? Nálam is voltak ilyen rohamok, de szerencsére Chloé az összes éles tárgyat hatástalanította a lakásunkba, sőt a környéken.

- Harry, majd rendelünk valamit, csak mennyünk vissza hozzátok, rendben? – néztem fel rá.

- Rendben hercegnő. – mondta és megpuszilt. Kéz a kézben sétáltunk visszafelé, Klau még egy ideig motyogott mögöttünk, de aztán visszament az istenverte házába. Séta közben csend uralkodott Harry és köztem. Éreztem, hogy remeg, és, hogy kerülni fogja a témát, de nekem erről muszáj tudnom, mindent. Már láttuk a házat, mikor Harry megint megtorpant, de csak egy pillanatra aztán megláttam, hogy csak valami volt előtte, és meghátrált. De ezzel a mozdulatával rám hozta a szívbajt, megint.

Harry a kulcsaival babrált a zsebében, mikor a ház elé értünk ki vette a kulcsokat és betette a zárba, de nem fordította el.

- Nem akarom, hogy ez után a beszélgetés után bármi más legyen. Nem futok el a beszélgetés elől, de ez nem befolyásolhatja a dolgokat. Ugye megígéred, hogy nem fogja? – nézett rám azokkal a gyönyörű szemeivel. Nem tudom, hogy más lesz-e. Azt tudom, hogy itt hagyni nem fogom, az biztos. Beletúrtam a göndör fürtök közé, és oda hajoltam a füléhez.

- Csak annyit tudok ígérni, hogy veled maradok. Remélem, ennyivel beéred. – suttogtam és támadtam le ajkait. Vad, de mégis érzéki csókunkat én szakítottam meg. Egy apró mosolyt küldtem szerelmem felé, mire ő elfordította a kulcsot a zárba, és beléptünk a házba.