7. Mesterséges sötétség

 "Egy ideig, még hallottam a hangokat is, de később, már csak én és a sötétség maradtunk, kettesben."

A sötétség elnyelt. Rimánkodtam, hogy akár a halálba, de köpjön ki, mert ez az érzés borzalmas. Nyirkos, lohasztó, és szomorú. Nem fáj semmim, csak nem érzek semmit, még az ürességet sem. Nem tudtam tisztán gondolkodni, nem ment. Megpróbáltam végig pörgetni az eseményeket magamban.

 Elmentük Harry-vel a kávézóba, ott találkoztunk a többiekkel, aztán Toby elmesélte, hogy a munkám Amber által fel van fedve a világ előtt. Ettől a fene tudja is miért, de bepánikoltam, és miután beszéltem Chloval, és Li-vel, elindultam Harry autójához, és valószínűleg elütöttek. Igen ez történt. 

Elkezdtem sakkozni a lehetőségeimet. Ha túléltem, akkor valószínűleg egy kórházban fekszek, ahol Harry aggódóan, és magát okolva ül mellettem. Remélem, nem csinál semmi hülyeséget, és csak ül, persze ha így van.

A másik, hogy meghaltam, de mondjuk kicsit gáz, hogy nem tudom eldönteni. A szemeimet képtelen voltam kinyitni, nem ment. Még jobban éreztem a sötétség zord hidegét, ami ráadásul egyre erősödött. Egyszer csak meghallottam valamit. Számat már szólásra nyitottam, szemeim kipattantak, és egész testemmel kiugrottam az ágyból. Nem tudom, hogy csináltam, de nem is érdekelt. Tekintettemmel ismerős emberek, és arcok után kutattam. Harry az ajtóval szemben, egy kávéautomata előtt állt, és gondolom várta a kávéját. Hátra se nézve a nyakába ugrottam, de mintha meg se érezte volna. Csak bement az ajtón és leült az ágyam mellé.

Sokk.

Sokkolt a látvány. Ott feküdtem egy kórházi ágyban, bőröm, ahol nem hófehér, ott a vörös ragacsos folyadék borítja. Fejemen kötés, úgyszintén a kezemen. Ijesztő volt. Valaki bejött a szobába, és társalgásba kezdett az én göndörömmel.

- Mr. Styles, kérem, nyugodjon meg. A hölgy állapota stabil, de sajnos nem tudjuk felébreszteni. Most még biztosan nem. A gyógyszer, amit az infúzión keresztül adagolunk neki, már így is eléggé veszélyes, és csak reménykedhetünk, hogy a teste elfogadja. – mondta a fehér köpenyes ürge. Harry vállára tette a kezét és megint megszólalt. – Megteszünk mindent. – Ezzel kiment, és ott hagyta a magába roskadt zöld szeműt.

Harry nem tágított mellőlem, végig ott volt. Ez nagyon jól esett, de közben azon gondolkodtam, hogy milyen természetfeletti dolog történik a testemmel, ha látom a történteket, csak nem tudok bennük részt venni. Aztán eszembe jutott. Kóma. Egyszer láttam egy filmet, mikor a lány kómába feküdt, mindvégig látta a körülötte lévő dolgokat, de ugyanúgy feküdt tovább, mint ahogy én is teszem. Le is akarták pár hónap után kapcsolni a gépekről, és meg is tették, de persze a végén minden megoldódott valamilyen úton-módon. Bárcsak ilyen egyszerű lenne. Csak ültem ott Harry mellett, és őt fürkésztem. Szemét le sem vette rólam, és néha láttam egy-egy könnycseppet lefolyni gyönyörű arcán. Ez a látvány a szívembe mart, nem akartam így látni őt. Megpróbálok jelezni neki. Odasétáltam az egyik kislámpához az ágy mellett, s megpróbáltam megmozdítani, de mintha le lenne szögelve, nem mozdult. Inkább csak visszaültem a kanapé szélére, és töprengtem. Hol vannak a többiek? Anya? Apa? Matt? Tommy?

Vajon Chloé, Liam, Mark, és a banda tudja? És én meddig leszek ilyen állapotban? Annyi kérdésem volt…

- Nem rohadtul nem vagyunk hozzá tartozók, de most azonnal mondja meg nekem, hogy melyik Eleanor Shaun kórterme, vagy esküszöm, megbánja. – már szinte ordított az illető, angolul a recepcióssal, én tudtam ki az. Hihetetlen, hogy idáig eljött miattam. Harry felállt és kirohant, én pedig csak vártam, hogy betoppanjon a hang tulajdonosával együtt. Ezek szerint több mint 4-5 órája feküdhetek itt, ha ő is itt van. Végre megpillantottam a göndöröm az ajtóban, egy vörös hajzuhatag követve őt, és mögöttük a hang tulajdonosa is felbukkant.

- Harry! – mondta Chloé. El sem tudtam hinni, hogy mindketten ide repültek, csak miattam. De hát kutya bajom… Jó ebben nem vagyok biztos, de én így érzem. – Menj haza. Aludj egy kicsit. Látszik, hogy már jó pár napja ébren vagy, és ez neked sem tesz jót. – PÁR NAPJA? De hát a baleset, most volt pár órája, nem napja… muszáj volt találnom egy naptárat, vagy egy telefont, amin meglehet nézni a dátumot. Kifutottam a folyósóra, és minden terembe benéztem. Szerencsémre a recepciós pultján belül a számítógép meg volt nyitva, ezáltal megleshettem a dátumot is. Haboztam, nem mertem szembesülni az igazsággal, de muszáj lesz.

Augusztus 31.

Igen ez állt a naptárnál a számítógépben. Ezek szerint majdnem négy napja vagyok, ebben a rohadt kómában. Gondolom, ha eddig nem láttam őket, az akkor egy rossz jel, viszont most, hogy én is majdnem ébren vagyok ez egy jó dolog, s hamarosan magamhoz térek ebből az egész hülyeségből. Holnap van az első nap az iskolában. Végzős lettem, és nem tudok ott lenni az első napomon, ez milyen már? Most komolyan? Ez az én formám, igen ezt is csak én tudtam elérni.

- Hey guys! – kopogott valaki. Fura, hogy angolul beszélt, mondjuk Chlo, és Liam is, csak ez most jobban meglepett, mert Tommy-t láttam az ajtóban, mögötte pedig Mattet.

- Harry, mi van vele? – angolul társalogtak, a két kis bolondom miatt.

- Tommy, nem tudok sokkal többet, mint eddig. – paskolta meg kisöcsém fejét. – Most sajnos annyi plusz információm van, hogy emelték a gyógyszeradagját, és csak reménykedni tudunk, hogy a szervezete befogadja. Annyira bánom, hogy nem voltam itt mikor ez az egész mesterséges kóma elkezdődött. Hihetetlen, hogy nem vártak vele. – mondta az utolsó szavakat már nehezebben, mert a könnyek megnehezítették légzését. Várjunk csak. Mesterséges kóma? Komolyan? Nem is magamtól vagyok ilyen szerencsétlen, hanem bele kellett ebbe az egészbe rakni…

- Harry, shh, semmi baj. – Ölelte át Chloé a zokogó Harryt. Harry halk zokogása töltötte be szobát. Én is zokogtam, ott akartam lenni. Ha én nem lennék, akkor ez az egész nem lenne, és mindenki boldogan élné a kis életét, de persze nekem el kell rontanom mindenkiét. Időközben Harry visszaült vörösre dagadt szemeivel a fotelba, ami az ágyon heverő élettelen testemhez a legközelebb állt. Hirtelen megint elkezdtem érezni a sötétséget. Nem akartam vissza menni abba a nyirkos fájdalmat jelentő semmibe. Minden erőmmel uralkodni próbáltam rajta, de nem ment. A sötétség megint erősebb volt.

Újra és újra. Csak ez ment. Néha felébredtem, ebbe a fura szellem szerűségű álomba, és pár óra után a sötétség elnyelt. Ez így ment egy ideig. Az iskola már réges-rég elkezdődött, de Harry mindennap minden percét itt töltötte velem. Nem mondom, hogy nem örülök neki, de legyen élete, azon kívül, hogy engem bámul egész nap. Persze azért, jöttek be hozzá a haverjai, és Liam is itt maradt. Chloénak vissza kellett mennie, mert megszületett a kistestvére, aminek rettentően örültem, hiszen úgy várta. Mark is itt volt egy pár napot, de neki pedig el kellett utaznia, mert kapott egy óriási lehetőséget a zenei pályán. Olyan boldog voltam, hogy sikerült neki valóra váltani az egyik álmát, és ráadásul ilyen fiatalon. Sok időm volt gondolkodni, hiszen engem senki sem hallott. Mi lesz, ha felébredek, és nem fogok emlékezni erre az egészre, mármint a folyamatos információkra. Ettől féltem a legjobban. Gondolatmenetemből Liam szakított ki.

- Hazz, figyelj, én figyelek rá, de legalább egyél valamit, fürödj meg, ha nem is alszol. – igaza volt, elég volt rá nézni szegény fiúra, és csont sovánnyá vált. A büfés koszton élt, meg néha azon, amit vagy anya, vagy Anne hozott neki.

- Nem tehetem, muszáj itt lennem, mikor felébred. Muszáj haver. Miattam fekszik most ott. – temette kezébe arcát. Még mindig magát hibáztatja, pedig már tényleg jó sok ideje fekszem itt, és ahogy hallottam volt szó a gépek lekapcsolásáról is, de mindenki tiltakozott.

- Haver, nem a te hibád. Egy hülye pánikroham volt az egész… Basszus. – szisszent fel Liam.

- Mit mondtál?

- Azt, hogy nem a te hibád. – láttam a félelmet megcsillanni a barna szemeiben.

- Nem Liam, az után, azt mondtad, hogy pánikroham? – fakadt ki Harry. – Honnan veszed, hogy pánikrohama volt? Honnan veszed?

- Harry ne csinálj jelenetet. Légy szíves. – ezek szerint, nem mondták el neki, hogy beszéltünk. Ebből nagy balhé lesz. Csak egyszer láttam Harryt nagyon dühösnek, de akkor a srác, akire mérges volt, sajnos a kórházban kötött ki. Liammel nem tenné ezt, hiszen legjobb barátok.

- Nem Liam. Mond el, hogy ezt honnan veszed, hiszen ott sem voltál! Mond el, de kibaszott gyorsan.

- Jól van, nyugi. Ellie felhívott, miután kijött a kávézóból, hogy segítsünk neki, mert megint rohama van. Tudod, miután elmentél Brightonból, szegény lánynak, szinte heti rendszerességgel voltak ilyen rohamai. Volt egy-két súlyosabb, de a legtöbb csak kisebb volt. Szóval, felhívott és én szólni akartam neked valahogy, de nem engedte. Chloé megpróbált segíteni neki, és egy ideig sikerült is, és látszott rajta, hogy lenyugodott. Aztán hirtelen eltette a zsebébe a telefont, és elindult a parkolóba, azt hajtogatta, hogy el kell bújnia, aztán a telefon lemerült, így már csak tőled tudtuk meg, hogy mi is történt. – fújta ki a levegőt Liam idegesen. Harryt fürkésztük mindketten, és vártuk a fürtös reakcióját.

- Ezt eddig miért nem mondtad?

- Chloé így látta jobbnak. Hidd el. – tette kezét barátja vállára.

- És a többi rohamot? Azzal mi van? Nem akartad közölni velem, hogy a barátnőmnek enyhén rohadt sokszor pánikrohamai vannak miattam, az isten tudja, hogy miért? Ezt miért nem közölted velem? Világosan megkértelek, hogy mindent tudni akarok, érted? MINDENT! – üvöltött, és beleütötte öklét a falba. Kicsit megijedtem ettől az oldalától, de nem szabadott tudnia a rohamaimról.

- Azért Harry, mert megkért, hogy tartsam a szám.

- Menj innen Liam, menj innen, ha jót akarsz. – üvöltötte Harry. Nem, ez nem történhet meg. Isten tudja mióta legjobb barátok, ezzel nem lehet vége, nem engedem.

- Rendben Harry, de tudd, hogy… - NE! Várj még! Kérlek… – üvöltöttem a semmibe, a sötétség megint elragadott. Megint visszakerültem.

Lassan rebegtetve nyitottam ki pilláimat, és éreztem, hogy ez most más, mint, mikor szellemként ébredek. Erősebb volt minden hang, főleg a gépek csipogásai.

- El. – hallottam egy hangot felettem, de nem értettem, hogy a nevemen kívül mit hadovál össze-vissza.

Megpróbáltam visszaemlékezni, hogy mi is történt pontosan, de nem ment, aztán egyszer csak mintha kiütöttek volna, visszaaludtam.