És igen! Visszatértem :)
Szóval itt az új fejezet, igen tudom nem a leghosszabb rész, de remélem elnyeri a tetszéseteket. A következő részről fogalmam sincs, hogy mikor fogom tudni feltenni, mert személyes problémák miatt kevesebb időmet tudom írásra fordítani, sajnos. Na nem is fecsegek többet:)
Jó olvasást,
All the love xx S
"-
Tedd meg, és a tiéd vagyok, de csak ha ténylegesen erre vágysz! – suttogta
szinte az ajkaimra. Nem mozdultam, nem mertem. Miért megy minden ilyen könnyen?
Ez túl könnyen lett megoldva… Harry sose adná a győzelmet egy vitában ilyen
gyorsan nekem. Valami nem stimmel."
Nem hittem el, hogy valóságban vagyok. De hát a köhögésem is
olyan valósnak tűnt. A
sötétség megint a rabjává tett. Akkor, ez mégis mi volt?
Totálisan összezavarodtam, és
nem értettem semmit. Sírni volt kedvem, de nem
tudtam. Ismeretlen hangokat
hallottam, de azoknak is csak a foszlányait. Semmit
nem értettem a hangokból, pedig
sikítottam nekik, hogy segítsenek, de semmi
válasz, csak a folyamatos egyhangúság.
Az ismeretlenek folyamatosan ugyanazt
mondták, mintha az abc-t kántálták volna újra és
újra, vagy számoltak volna. Pár
perc leforgása alatt meghallottam egy erős sípolást, és a
fülemhez kaptam
volna, de nem tudtam mozogni. Megijedtem. Féltem. Nem tudtam mi
történik. Aztán
egyszer csak kitisztultak a hangok, és igazam lett számoltak,
folyamatosan.
- Egy, kettő, három, most. – üvöltötte valaki. Mintha az
életemért küzdöttek volna. Valami hideg, fémes hatású dolog hozzá ért a
mellkasomhoz. Amikor a „most” szó elhangzott éreztem egy erős lökést, és mintha
az egész testem bele remegett volna. Egy óriási levegő vétel szakította fel
fájdalmasan a tüdőmet, és a szemem is kinyílt. Nagy fehérség vett körül. A
szememnek meg kellett szoknia azt a világosságot, ami bent uralkodott. Egyelőre
csak próbáltam nyitva tartani a szemem, és az is nagyon nehezen sikerült.
Éreztem, hogy a sötétség vissza akar szippantani magába, de én nem akartam oda
visszakerülni, nagyon nem. Megint legyőzött, a sötét, zord környezet vissza
szippantott magába. A hangok még mindig ott voltak felettem, de kezdtek
elhalni. Annyit még ki tudtam venni, hogy még számolnak. Sokszor éreztem, még,
hogy a testem összerándul, de sajnos ennél többet nem tudtam érezni, képtelen
voltam rá.
Hirtelen minden olyan egyszínű lett, de nem is fehér, és nem
is fekete, csak egy számomra ismeretlen szín. Furcsa volt, hiszen ilyet még
soha életemben nem láttam. Lehet, hogy most sem életemben látom, hanem azért,
mert meghaltam. Beleborzongtam a gondolatba is, hogy lehet, hogy a lelkem
búcsút vett a testemtől. Még egy ideig semmi sem történt, csak lebegtem továbbra
is az ismeretlenben, és súlytalan voltam, ami valamiért jó érzéssel töltött
meg. Miközben a semmin járt az agyam, meghallottam egy hangot. Mintha valaki
imádkozna, de mégse szavak voltak, hanem hangok, sok hang. Felismertem köztük
Liamet, és Chloét, illetve Tommyt, és Mattet, de mégis a legfájdalmasabb, amit
hallottam az az én Harrymé volt. Szinte zokogott, hogy nem hagyhatom egyedül,
és, hogy miért most. Liam csak magában motyogott, de inkább hangzott imának,
mint szitkozódásnak. Chloé szipogott, és azt ismételgette, hogy „nem lesz semmi
baj, mindjárt ide rohan hozzánk mosolyogva”. Tommy Harryt próbálta nyugtatni,
de valahogy mintha ő is sírt volna, legalábbis a levegő vételéből úgy hangzott,
hogy nincs teljesen nyugalomban. Matt pedig csak ott volt, az ő szívverése is
felgyorsult, és a közérzete félelmet mutatott. Fogalmam sincs, hogy miért
hallom, illetve miért érzem azt, amit ők, de borzalmas fájdalmaik voltak,
legalábbis én így éreztem át őket. Mikor megértettem Harry szavait, azonnali
döntést hoztam.
- Nem lehetsz ilyen önző Ellie. Harcolj, ha nem is magadért,
akkor értem, vagy a többiekért, ne legyél önző… - szünetet tartott. – Kérlek
hercegnő, nem hagyhatsz itt ilyen könnyen. – zokogott. A szavak csak úgy
folytak ki belőle, és ahogy kimondta őket, én egyre jobban éreztem a
sötétséget, ami sikeresen magába szippantott, megint. Ez viszont más volt. Egy
átmenetben voltam, mintha két különböző dimenzió között lebegtem volna. Aztán
csak úgy ugráltam a kettő között tovább, amíg végül sikerült az egyik végén kijutnom.
A fehér szobában voltam megint. A gépek egyre erősödő csipogása ütötte meg a
fülem. A sípolás alábbhagyott, ebből szerettem volna következtetni, de az agyam
mintha le lett volna fagyva. A gondolataim elhomályosodtak, és elsötétültek, én
meg csak bámultam a fehéren vakító neoncsöveket felettem. Pár perc után lassan
minden érzékelésem visszajött. Éreztem, hogy mozgok, de nem önkéntesen, hanem
valaki, vagy valami visz. Sikerült rájönnöm, hogy egy kerekes kórházi ágyon
toltak, és ezek szerint kórházban vagyok, még mindig.
- Várjanak, kérem! – hallottam egy ismerősen csengő hangot
mögülem. Az ágy lassan megállt, és a hang tulajdonosa jelent meg a szemeim
előtt. Olyan szép volt, ahogy a haja szemébe hullott, és azok a szemek, ő az én
istenem. Rám mosolygott, én is akartam, de képtelen voltam parancsolni
ajkaimnak. Nagyon fáradtnak éreztem magam, így is épp, hogy a szemeimet nyitva
tudom tartani. Szólásra nyitottam ajkaim, és beszívtam a levegőt.
- Szeretlek. – ennyi jött ki ajkaim közül, nem több. Az ágy közben
tovább mozgott, és beértünk egy szobába. A rejtélyes ápoló, aki betolt a
kórterembe, el is tűnt, ahogy beértünk a szobába.
- Köszönöm, hogy nem hagytál itt hercegnő. –fogta meg a
kezem. – Nem tudnék nélküled élni.
- Harry, nagyon fáradt vagyok… - és a szemeim máris
leragadtak. Tudtam, hogy most már nem szellemként fogok felébredni, és ennek
roppantul örültem.
Egy kis világosság simogatta arcom, és bántotta a szemem,
így hát kinyitottam. Egy ismeretlen szobában voltam, csövek lógtak a kezemből,
és gépek csipogtak mellettem. Tehát kórházba kerültem. A kezem be volt
gipszelve, és a nyakamon óriási sebtapasz volt fel lelhető. Egy-két kép
világította be az elmém. Liam egy telefon képernyőjén, Harry aggodalmas arca a
kávézóban. Tommy halk zokogása. Egy rossz álom, és egy fájdalmas koppanás.
Forró, és ragacsos vér mindenhol. Sötétség. Harry. Sötétség. Harry. Ezek a gondolatok
csak úgy cikáztak a fejemben. Sajnos csak ennyi emlékem volt a történtekről, de
ezekből sikerült mindent összeraknom. Tekintetem végig vezettem a kicsinyke
szobában, és mikor a végére értem, megláttam egy összekucorodott göndör hajú
fiút, aki édesen szuszogott egy kis fotelban. Szépen lassan felültem az
ágyamban, nehezen ment, de sikerült. Gondolatban megpaskoltam a hátam, hogy
milyen ügyes vagyok. Egy ideig elnéztem, ahogy az én Harrym alszik, de egy idő
után muszáj volt ki mennem a mosdóba, hiszen még is csak ember vagyok. Szépen
lassan haladtam, lépésről-lépésre. Elsőként halkan lehámoztam magamról a
takarót, aztán lábaimat a hideg padlóra helyeztem, és az ágy segítségével
felálltam. A karomból logó csövek gépeit is magammal kellett cipelnem, és szerencsére
azoknak volt is kerekük, szóval ezt könnyen letudtam. Az első lépések borzasztó
lassan sikerültek, és pokolian fájtak, de egyre sikeresebb lettem. A szoba
másik végén lévő ajtóra néztem, ami becsléseim szerint 6-7 méterre lehet tőlem.
Megálltam, és beszívtam a levegőt. Tovább indultam. Már csak pár lépés
választott el az ajtófélfától, magamban mosolyogtam, hogy hála az égnek
sikerült. Sikeresen megfogtam a kilincset, és beléptem a fertőtlenítőtől ázott
fehér fürdőszobába. A tükörhöz mentem, méregettem magam. Arcom, és nyakam
fedetlen része is tele volt lila, és zöld-kék foltokkal. Ijesztő látvány
voltam, még saját magamnak is. Hajam összeragadt, és néhol feltűnt egy kevés
vörös folt is benne. Megborzongtam, ahogy végignéztem magamon.
- Gyönyörű vagy! – a hang hallatán összerezzentem, hiszen
nem számítottam közönségre. Harry állt az ajtóban, de nem hittem szavainak,
hiszen láttam magam. Kész káosz voltam. Csak ott állt mosolyogva, és nem tudom,
hogy min mosolygott, de nem is érdekelt, hiszen olyan szép volt, és el tudtam
volna nézni egésznap. Szépen lassan elé totyogtam, elvesztettem az egyensúlyom,
és megbotlottam. Szerencsére ott volt, hogy segítsen, és elkapott. Nem estem
volna nagyot, de épp eléggé fájdalmasat.
- Minden rendben? – kérdezte egy aggódó tekintet
kíséretében. Karjai erősen tartottak, aminek örültem, hiszen a térdeim teljesen
feladták a szolgálatot. Kérdésére csak bólogattam. Fogalmam sincs miért nem
szavakkal adtam választ, de lehet, hogy egyszerűen csak féltem megszólalni.
Harry csak tovább mosolygott az isten tudja, hogy min, és közben segítőkészen
tartva engem, elindultunk vissza az ágyhoz. Sikeresen befeküdtem az ágyba, és
visszatettük a műszereket is, amiket elhurcoltam. Hihetetlen, hogy mennyire
lecsökkent az energiám, csupán attól, hogy elsétáltam a fürdőszobába, meg
vissza. Fejem elnehezedett, és a párnába hajtva éreztem meg a rám süllyedő
fáradságot igazán. Harryt néztem, csak is őt. Nem tudom mi történt, azt se
tudom, hogy most mi van, csak annyit tudok, hogy az az ember van a szemeim előtt,
akit a legjobban szeretek. Kopogásra lettem figyelmes, ami megzavarta a
romantikusnak nem nevezhető, inkább csak érzelmekkel teli pillantásainkat.
