10. Újra találkozás

Sziasztok!

Szóval itt az új fejezet, ami igaz, nem lett valami hosszú, de remélem azért tettszeni fog nektek így is. :) Nagyon szépen szeretnék, minden olvasót megkérni, akár később is olvassa a részt, mint ahogy ki jött, de légyszi mondjátok el a véleményeteket. Vagy esetleg írjátok le, hogy ti milyen folytatást képzeltek el, mert erre például nagyon kíváncsi vagyok. Még egy dolog! Szóval, a blogom hamarosan elérhető lesz Wattpadon is, de majd úgy is látni fogjátok, ja és még egy, hogy ne felejtsetek belépni a facebook csoportba, ahol mindig láthatjátok a friss híreket a bloggal kapcsolatban, illetve ne felejtsetek el fel iratkozni.

Na nem is nyomom itt nektek tovább a rizsát :D

Jó olvasást.

All the love

xx T

"Kopogásra lettem figyelmes, ami megzavarta a romantikusnak nem nevezhető, inkább csak érzelmekkel teli pillantásainkat."

- És felébredt! – Liam gyönyörű brit akcentusa csendült fel a kinyitott ajtónál. Elmosolyodtam. Mögötte mindenki ott sorakozott, ott volt Tommy, Matt, Mark, és anya is. Chloét sehol sem láttam, de nem baj hisz neki semmi keresnivalója itt. Kate-t és Niallt véltem még felfedezni mögöttük, akik próbáltak nem zavarni, de nekik is roppantul örültem. Mindenki sorra ölelgetett, néha majdnem megfulladtam, de ezt egy jó dolognak könyveltem el, hiszen a szeretetbe belefulladni, annál nincs is jobb.

- Nagyon ránk ijesztettél Ellie! – mondta komoly arccal Niall. Kicsit elszomorodtam, hogy ezt kellet hallanom, hisz tudom mennyire aggódtak, csak azt nem tudom, hogy pontosan mi is történt. Emlékszem Harry mondandójára, hogy szeret, és, hogy ne legyek önző. Mindenkinek a hangjára emlékszem, amikor abban a sötét lyukban voltam, de csak is ennyire és, hogy elütöttek, semmi más nem ugrik be. Mindenki megpróbált helyet foglalni az igen kis szobában, és ezzel együtt csend telepedett a szobára. Nem kínos csend, csak a megnyugvást jelző hangtalanság, semmi más. Próbáltam mindenki arcát egyszerre fürkészni, de sajnos ez így nem ment, ezért egyesével, de jól megnéztem őket. Igaz nagyon hiányoltam Chloét, de nem akartam a többiek tudtára adni, hisz nekik is örülök. Nem csak barátnőm volt a hiányos a sorból, hanem apu is. Na vajon ő hol lehet? Próbáltam nem a hiányzó elemekre, illetve emberekre gondolni, hanem inkább azokra, akik körül vettek. Mindent feltérképeztem magam körül, a szobát, a gépeket mellettem, a fehér falat zöld csíkkal, és testem átjárta a fertőtlenítő, és a mesterségesen tiszta levegő keveréke. Anya mocorgására lettem figyelmes. Felállt és mellém jött. Megfogta a kezem, és megpuszilta a homlokom.

- Annyira örülök, hogy nem történt nagyobb bajod. – sóhajtott. Egy csörgésre lettem figyelmes. Az ő telefonja volt. – Bocsánat, ezt fel kell vennem.

Amikor anyu kiment bennem csak törtek fel a kérdések, és muszáj volt megválaszolnom őket, szóval most már ideje lenne elkezdeni a kérdezősködést.

- Annyi kérdésem van. – fújtam ki a levegőt.

- Akkor hajrá! – mondták szinte egyszerre.

- Na, jó! Szóval… Mi történt a baleset után? – ezt tartottam most a legfontosabbnak, hisz csak tudnom kell, hogy min mentem keresztül.

- A kávézóban ültünk, és mikor a dalokról, pontosabban a dalaidról kezdtünk el beszélgetni, valamiért hirtelen elrohantál telefonálni. Már egy jó ideje nem jöttél vissza, mikor Kate utánad ment, és nem talált, aztán hallottunk egy sikítást, meg az autót, lényegében az egész balesetet hallottuk. Te pedig ott feküdtél, piros, feldagadt szemekkel, és vérbe fagyva az aszfalton. A mentők azonnal kiértek, és azt mondták, hogy alig választ el már valami a haláltól. Behoztak, és megműtöttek, mert belső vérzésed volt. A műtét után azt hittük minden rendben lesz, de rá pár órára leállt a szíved, és mint később kiderült, szívrohamod volt, és újra kellett éleszteni. Most pedig itt vagy, élsz, és virulsz. – darálta le angolul Niall, hogy Liamet se hagyja ki a beszélgetésből. Nem akartam elgondolkodni a dolgon, hiszen akkor csak még több kérdés merül fel bennem.

- Köszönöm. – eresztettem egy mosolyt az ír fiú felé. – Na és Chloé-t, hogy hogy nem engedték el? – nevettem fel.

- Tegnap éjszaka az anyukáját bevitték a kórházba, mert elindult a kis testvére. – mondta Liam, kicsit már komolyabb arccal. Ekkor viszont engem megcsapott egy felismerés. Déjá-vu érzésem támadt. Kislány, és mellé Mark. Harry mérges a rohamok miatt. Fájdalom. Matt sír. Sötétség. Harry nem megy sehová. Szellemvilág.

- Már megszületett, igaz?

- Igen, Chloé egy órája írt, hogy… - kaptam a választ, de belefojtottam szegény Liambe a szót.

- Kislány lett. – jelentettem ki. Csak értetlen tekinteteket kaptam válaszul.

- Igen, de honnan tudod? – nézett rám összeráncolt homlokkal Matt.

- Csak tudom. – mondtam, és megint beszőtték az agyam azok a déjá-vus képek. Igazából saját magamtól is megijedtem, hisz, miért tudok ilyeneket? A képek csak úgy villogtak előttem. Harry összeroskadva ül az ágyam szélénél, Tommy sír, sötétség, fájdalom. Beleborzongtam a képekbe. Körülöttem a többiek halkan beszélgetni kezdtek. Néhol egy-egy szót ki tudtam venni, de túlfáradt voltam. Túl sok minden történt egyszerre, és ezt a szervezetem nem bírta. Szemeim ólomsúllyal rendelkezvén lecsukódtak, és emellett álomba szenderültem.

- Harry, menj haza, aludj egy kicsit. – hallottam egy halk suttogást a lábam felől.

- Dehogy megyek, miattam van ez, és most nem akarom cserbenhagyni, és kérlek, beszélj halkabban, nehogy felébreszd. – hallottam göndöröm válaszát. Harry mondatai megmosolyogtattak, és nem is tetethettem tovább az alvást, hisz nem is akartam. Kinyitottam a szemem, és azonnal vissza is kellett csuknom, olyan fényesség uralkodott a szobában. Hallottam egy ajtócsukódást, és egy pár cipőt kopogni a fényes padlón. Az ágy besüppedt mellettem, és az illető megfogta a kezem, és elhúzta a szemem elől. Illatát mélyen magamba szívtam, és már is feldobódtam, és jól indult a napom.

- Jó reggelt! – mondtam a reggeli rekedtes hangomon.

- Hogy vagy? – kaptam válaszul a kérdést a zöld szeműtől.

- Csodásan. Kivel beszélgettél? És mikor mehetek haza? – soroltam kérdéseim. Válaszul egy aranyos, és aggódó, illetve fáradt pillantást kaptam. – Aludtál te egyáltalán valamennyit?

- Ellie! – nevetett. – Nyugi van. Most ne velem foglalkozz, hanem azzal, hogy minél gyorsabban fel kell épülnöd. A kérdésedre válaszolva még nem tudjuk, hogy mikor engednek ki, hiszen elütött egy autó, és leállt a szíved. – suttogta az utolsó szavakat. Hallottam, hogy könnyeit nyeli vissza, és ezzel, engem is sírás közeli állapotba repített. – Ha egy pillanatra is, de te halott voltál, és én iszonyatosan féltem. Nem csak mikor másnap leállt a szíved, hanem akkor is mikor megláttam a tested az úton. Az egész az én hibám, és rettenetesen sajnálom, tényleg Ellie, el sem tudod képzelni mennyire mérges, vagyok magamra, hogy elengedtelek egyedül. Sajnálom hercegnő.

Szavai belém fúródtak és nem akartak tovatűnni. Magát hibáztatja, azért amit el sem követett. Én rohantam ki pánikrohamosan az autó elé. Én kaptam "információ sokkot". Minden csak is miattam volt. Ekkor viszont belém hasított a gondolat. Harrynek az, hogy kikerültek az felvételeink, a dalaink, neki sokkal rosszabb, mint nekem. Hiszen az ő hangja volt az összes felvételen, igaz, hogy az én szövegeim, de az ő csodálatos hangja hallatszik a felvételeken. Mégis én csaptam ki a hisztit, pedig nekem semmi okom nem volt rá. Hogy, hogy ilyen nyugodtan kezeli a helyzetet? Mi a titok? Vagy már nem érdekli, hogy nyilvánosságra hozták? Istenem, hogy lehetek ilyen önző? Miért mindig csak magamra gondolok? Nem akarok az az idegesítő lány lenni, aki nem veszi észre magát, mint azokban a könyvekben. A hisztis főszereplő lányok. Clary a Végzet Ereklyéiből, vagy Bella az Alkonyatból, vagy mint, ha már Magyarországon vagyunk, akkor abból a Szent Johanna Gimiből a csaj, azt hiszem Reni. Nem akarok én is olyan lenni, mint ők. Igen jók azok a könyvek, az Alkonyat kevésbé, de például a Végzet Ereklyéi mindig is személyes kedvencem lesz. Szóval abban a főszereplő, Clary, tud iszonyatosan irritáló lenni a hülye problémáival, és olyankor csak eleged van belőle, és leütnéd. Remélem, engem senki nem akar leütni a viselkedéseim miatt. Hirtelen a gondolataim közé férkőzött egy mondat, és a hang.

„- Nem lehetsz ilyen önző Ellie. Harcolj, ha nem is magadért, akkor értem, vagy a többiekért, ne legyél önző… - szünetet tartott. – Kérlek hercegnő, nem hagyhatsz itt ilyen könnyen. – zokogott.”

Lecsuktam a szemeim, és próbáltam nem utat engedni a szemhéjammal harcoló könnyeknek.