8. Illúzió

Sziasztok:)
Most egy hosszabb részt hoztam, mert most sajnos holnaptól még sajnos szerdáig vagy csütörtökig biztos, hogy nem lesz új rész, mert nem lesznek lehetőségeim se írni, se kitenni a blogra. Remélem ez a rész is elnyeri tetszéseteket. Megkérnélek titeket, hogyha olvassátok a blogot akkor iratkozzatok fel, mert szeretném látni, hogy hányan vagyunk. Illetve hagyjatok valami nyomot magatok után, szeretném tudni mindegyikőtök véleményét a blogról, és a részekről, akár rossz, akár jó, én mindegyiket szívesen fogadom. Legyen szép hetetek, és hamarosan visszajövök. 

Jó olvasást.
All the love xx T

"Megpróbáltam visszaemlékezni, hogy mi is történt pontosan, de nem ment, aztán egyszer csak mintha kiütöttek volna, visszaaludtam."

Úgy éreztem magam, mint csipkerózsika, akihez ebben az alvásos hülyeségben nagyon hasonlítok. Furcsa érzésem támadt, hányinger, de valahogy mégsem az. Szemeimet próbáltam kipattintani, de sehogy se akarództak engedelmeskedni nekem. Elmosódott hangokat hallottam, ahogy körülöttem valaki eszeveszetten magyaráz, és valaki pedig mintha sírna, fel akartam ismerni a hangokat. Tudni szerettem volna, hogy mi is történik most pontosan. Lehet, hogy álmodom, de olyan másnak tűnt, olyan igazinak. Éreztem, minden egyes porcikám, hol fájt, hol pedig csak zsibbadt érzés vette át az üresség helyét. De hol vagyok? És miért nem értek semmit? Biztos csak álmodom, anyáék valószínűleg nem keltettek fel, és el fogok késni, az iskolából. Igen, csak is ez történhetett. Akkor viszont, miért nem tudom kinyitni a szemem?

Pár perc után, a hangok tisztábbnak tűntek, de még így sem tudtam ki venni, hogy pontosan miről beszélgetnek fölöttem. Vártam még egy ideig, de már csak annyit tudtam megállapítani, hogy biztos, hogy nem angolul beszélgetnek, ez más volt. Talán magyar, de nem hallottam tisztán.

Aztán hosszú várakozás után, hirtelen kipattantak szemeim, és egy nagy sóhaj hagyta el ajkaimat. Körbe néztem a szobában, és meglepett arcokkal találtam magam szemben.

- Istenem. – ejtette ki a szót egy göndör hajú fiú, és odajött megölelni, de én elhúzódtam. A szobában, csak egy olyan ember volt, akinek az arca ismerős volt, Tommy-é. A többiek, mintha vad idegenek lettek volna… - Ellie… Meg ismersz, ugye? – kérdezte a göndör fiú, akinek mellesleg gyönyörű zöld szemei vannak. Egy pillanatra lefagyott minden, és az agyamba csak úgy ömlöttek az információk, az emlékek. A tábor, az első csók, a költözés. Minden visszajött, a nevek, az arcok, a baleset.
Elájulhattam, mert egy vizes törölközővel a fejemen tértem magamhoz. A szobát az én zihálásom töltötte meg. Fel akartam ülni, de nagyon nehezen akaródzott menni. Valaki hátulról segített, és így fel tudtam könyökölni. Óvatosan körbenéztem. Harry volt, az, aki segített nekem felülni. Ahogy belenéztem azokba a szemekbe, beugrott pár dolog még. Kómába feküdtem, néha láttam őt, összetörve, és mind ez miattam volt. Iszonyatos mérget éreztem feltörni saját magam iránt, de nem tudtam kiadni dühömet, inkább csak elvesztem az agyamban felbukkanó képekben. Az összesen Harry, vagy Liam, esetleg valaki, akit szeretek, sír. Mind itt voltak, és aggódtak értem, még a banda egy része ide is repült miattam. Egy forró könnycsepp folyt végig az arcomon. Megint felnéztem az értetlen arcokra, ott volt Matt, Tommy, Liam, Kate, és Harry. Anyáék minden bizonnyal dolgoznak. Nem is baj, hiszen itt vannak a barátaim, és a testvéreim, ennél többet nem is kérhetnék.

- Hercegnő ne sírj! – jött mellém Liam. Látszott rajta, hogy tartózkodó, hiszen az előbb utasítottam el Harryt. Össze kell szednem magam. Magamra erőltettem egy mosolyt.

- Igen, megismerlek. – néztem Harryre. Az az arc, felbecsülhetetlen volt. Mellém lépett, és szorosan magához ölelt. Ebben az egy ölelésben, benne volt minden aggodalma, és fájdalma. A szobában mindenki mosolygott, és ezt iszonyat jó volt látni. – Ha most egyikőtök is elsírja magát, akkor megkapjátok a magatokét.

Ekkor belépett az én vörösöm. Két műanyag pohár volt a kezében, addig, amíg meg nem látott, és ki esett a kezéből. Én csak mosolyogtam, és potyogtattam könnyeim. Barátnőm-felém szaladt, és szorosan megölelt, fejét vállamba fúrta, és úgy zokogott. Az én könnyeim is folytak tovább, Chloé lassan lehámozódott rólam, és jöttek a többiek is ölelkezni. Mikor mindenki meg volt, muszáj volt tudnom mindent.

- Srácok, mondjatok el mindent, légy szíves. – kérleltem őket, de nem tudtak bele kezdeni, mert egy fehérköpenyes férfi lépett be az ajtón, gondolom az orvosom.

- Eleanor! – mosolygott. – Örülök, hogy ismét köztünk vagy. Gyorsan elmondanék pár dolgot. Elsőként, hogy nagyon sok ideig voltál kómában, ezért felléphetnek, rémálmok, illetve fulladásos érzések. Mindenre kapsz gyógyszert, de elkezdjük csökkenteni az adagjaidat idővel. A baleseted következtében agyvérzésed volt, gondoltam ezt nem árt, ha tudod, megmentettünk, de nem ébredtél fel, és ha nem tettünk volna mesterséges kómába, akkor most biztos, hogy nem mondhatnám el ezeket neked. A következő pedig, hogy ha jól tudom, így is sokat hiányoztál az iskolából, de sajnos még egy jó pár hétig fogsz is. Bent kell maradnod, amíg teljesen, felépülsz. Ha esetleg valami baj van a nővérhívó gombot megnyomod, és máris jön valaki segíteni. – sóhajtott egyet, és elgondolkodott. – Igen, el ne felejtsem! Holnap lesz egy kisebb kivizsgálásod, hogy felmérhessük az állapotodat. Tényleg örülök, hogy újra itt vagy. További szép napot. – mosolygott, megfordult és elindult kifelé.

- Köszönjük Doktor úr! – kiáltotta utána Harry.

- Harry, szívesen segítek! Ez a munkám. – mondta és eltűnt a folyósón.

- Na, jó. Muszáj elmondanotok mindent. Kezdjük azzal, hogy mennyi időt vesztegettem el az életemből? – féltem tudni a kérdésre a választ, hiszen az orvos is azt mondta, hogy túl sok ideig. De az mennyit jelent? Fél év? Egy hónap?

- Figyelj El, sajnos tényleg sok idő volt ez, szóval ne akadj ki, rendben? – kérdezte óvatosan Matt. Húzták az időt. Mindenki körém ült, de direkt lassan rendezték el a székeket, meg a foteleket. Az agyamra mentek lassúságukkal.

- Csak mondjátok meg, hogy mi az a rohadt dátum! – emeltem fel a hangomat.

- Ellie, légy szíves nyugodj meg. – mondta Liam.

- Akkor adjatok egy telefont. Csak had tudjam meg. – mondtam egyre ingerültebben. Ekkor megláttam a mellettem fekvő, félig törött telefont, oda nyúltam az éjjeli szekrényhez, és elvettem a készüléket. Harry telefonja volt, megismertem a hátterét. Amint megnyomtam a gombot, felugrott a dátum is.

November 11.

A telefon kiesett a kezeim közül. 10 hét. Két és fél hónap.

El sem tudom képzelni, hogy ők mit élhettek át. Két és fél hónapig reménykedni, abban, hogy ébredjek fel. Borzalmasan éreztem magam, csak úgy mart a bűntudat. Megpróbáltam erősnek mutatkozni, de sajnos egy-két könnycsepp még időben utat tört magának. Gyorsan letöröltem minden bánatot az arcomról, és felvettem egy mosolyt.

- Meséljetek, miről maradtam le?

- Biztos vagy benne, hogy mindent hallani akarsz? – kérdezte Kate nevetve. Kicsit megijesztett, de jó értelemben.

- Várjunk csak, ti ketten. – mutattam két ujjammal Chloé, és Liam felé. – Mióta vagytok itt?

- Végig itt voltunk. A baleseted után igaz, hogy csak egy héttel tudtunk csak jönni, mert elintéztük, hogy addig itt járhassunk suliba, amíg fel nem épülsz. A szüleink, könnyen beleegyeztek, hiszen hatszor olcsóbb itt élni, mint kint. Aztán meg tudják, hogy így is, úgy is eljöttünk volna. – mondta egy huncut mosollyal a szája szélén Liam. – Igen, mielőtt megkérdeznéd, megint utánad jöttünk. Viszont, ha meg kérhetlek ne legyen hiszti belőle, mert mi akartunk jönni, igen akartunk. – szavai mélyen belém hatoltak, hiszen mindig minden miattam van. Miattam költöztek Sefordhoz közel, miattam nem lettek sikeres előadók, mert nem akartam publikálni a munkáimat, és most persze ki más miatt vannak itt ezen az elrontott helyen. Csak nem miattam? Csak úgy nyeltem könnyeimet, és eszembe jutott, hogy soha nem voltam az a sírós típus, de az elmúlt időszakban képtelen voltam nyugton maradni, és mindig jött valami esemény, amiben hullajtottam pár csepp sós folyadékot.

- Ellie, ne sírj, hallod! Ne tedd, légy szíves. – mondta lágy hangon Matt.

- Jaj, istenem, csak meséljétek miről maradtam le. – nevettem el magam. Mindenki mosolygott, és ennek nagyon örültem. – Várjatok! Had találjam ki. Harry-t képtelenek voltatok elvonszolni innen, és konkrétan abban a székben élt, ahol most is ül. – nevettem, és felvillant egy-két kép. Álomnak tűntek, de valahogy mégsem. Talán, amíg kómában voltam álmodtam, és biztos az volt. Inkább csak elhessegettem a gondolatokat, a fejemből, mert még a végén megfájdul.

- Ez nem igaz… - de nem tudta befejezni, mert Tommy közbevágott.

- Harry, ne már. Még a vak is látja, és érzi a tested bűzét, ebben a szobában. – erre nem lehetett, nem felnevetni. Már annyit nevettem, ahogy szegény Harryt ócsárolták a többiek, hogy fájt a hasam. Képtelen voltam abbahagyni a nevetést, legalábbis, nekem nevetések tűnt. Ahogy láttam a többiek döbbent arckifejezését, rájöttem, hogy nem nevetek, hanem fulladozok. Elkezdtem eszeveszettül köhögni, ahogy megéreztem, hogy valami a kezembe fröcskölődik, elvettem a kezem, hogy megtöröljem, de a látvány szinte sokkolt. Vér. Vért köhögtem. Az események, csak úgy pörögtek körülöttem, egy nővér bejött, hogy segítsen, de nem tudott, ezért gondolom szóltak egy orvosnak. Beletelt párpercbe, amíg az emlegetett szakember megérkezett. Beadtak valami injekciót a karomba, amitől a köhögésem alább hagyott.

- Jól vagy Eleanor? – kérdezte az orvos.

- Most már jobban, köszönöm doktor úr. – erőltettem magamra, egy megfáradt mosolyt.

- Kérlek, szólíts csak Petinek, hiszen alig van köztünk pár év. – mosolygott vissza. Nagyon kedves, örülök, hogy ő az orvosom, igaz, hogy tényleg fiatal, de látszik, hogy jól képzett. Meg akartam kérdezni, hogy ez mi is volt, most pontosan. Miért köhögtem fel a vörös ragacsot? Matt viszont megelőzött.

- Peti! Mi történt, miért köhögte fel a saját, a-a vérét? – elég nehézkesen mondta ki a kérdés utolsó pár szavát, de valahogy sikerült.

- Figyeljetek srácok! – vett egy nagy levegőt. – Sajnos, mondanám, hogy a gyógyszerek mellékhatása is lehet, hogy vért köhög. De nem így van. A köhögés, még lehetséges, és a has fájdalom, de a vér az nem kéne, hogy köztük legyen. Sok betegség okozhatja ezt a tünetet, de egyelőre a holnapi kivizsgálás eredményei előtt nem mondanék semmit, mert vannak enyhébb, de erősebb betegségek, amiben benne lehet. Annyit tudok, hogy ha a baleset okozta, akkor a belső vérzésének az utó hatásai lehetnek, és a szervezete így próbálja kilökni azt a kevés vért, amit nem tudtunk lefolyatni a műtét során.

- Ugye végeznek nála holnap rákszűrést? – kérdezte Tommy. Kicsit meglepődtem, hogy ilyet kérdez, és nem értettem, hogy pontosan mire érti. Miért lennék rákos?

- Tommy! – szisszent fel Harry.

- Tudom, hogy a tüdő rákra gondolsz kishaver, de elég kicsi rá az esély, mert ha lenne áttét a tüdejében, akkor nem hiszem, hogy fel tudott volna ébredni a kómából. – válaszolt Peti kisöcsémnek. – De minden esetre, igen beletartozik a laboros vizsgálatokba a rákszűrés is. Ha most megbocsátotok, van még vagy száz betegem mára. – sarkon fordult, és ki ment a kórteremből.

- Tommy! Miért hitted, hogy rákos vagyok? – nevettem fel kínosan.

- Olvastam, mostanában nagyon sok oldalt, ahol ilyen betegségek, meg a tüneteik voltak, és hát azt olvastam, hogy a vérköhögés az a tüdőráknak az egyik tünete, és csak muszáj volt tudnom. – nagyon félénken beszélt. Nagyon édes, hogy aggódik értem, de nem kell, hiszen rákos csak nem leszek egy autóbalesettől.

- Gyere ide te! – mondtam és kinyitottam ölelésre karjaimat. Átölelt, de olyan óvatos volt, mintha porcelánból lennék. Karaji közül kibontakozva megpróbáltam jobban szemügyre venni a szobát, ahol még egy ideig szenvedni fogok. Egy sima fehér falakkal telitett szoba volt. Az ágy mellett a műszerek, és egy kis éjjeliszekrény, a másik oldalon a székek, és fotelek, amiben a szeretteim foglaltak épp helyet. A sarokban Harry táskáját véltem felfedezni, benne szennyes ruhákkal, és talán egy-két tisztával. Nem akartam tudni, hogy ténylegesen ideköltözött-e addig, amíg én itt voltam, mert a válasz megint csak arra késztetett volna, hogy megmondjam neki, hogy legyen már saját élete is. Iszonyatosan szeretem, de lennie kell valamiben önállónak is. Mindenki arcáról árulkodott, hogy az elmúlt 10 hétben nem sokat aludt.

- Sajnálom. – szegeztem tekintetem a takarómra.

- Mit? – kérdezte Liam.

- Azt, hogy ilyen hosszú ideig nem keltem fel. Nem is tudom el képzelni, hogy min mentetek keresztül. – néztem fel. – Miattam. – Ezt már csak magamnak suttogtam, de ahogy elnéztem Harry arcát, ő le tudta olvasni ajkaimról, és nem nagyon örült, de mint mindig a drága Harry Styles megoldja a helyzetet, és cselekszik.

- Srácok? Beszélhetek Ellievel négyszemközt egy kicsit, légy szíves? – nézett a többiekre a göndör, mire mindenki egy igen-t hümmögve kisétált a kicsi szobácskából. Kicsit féltem, attól, ami most jön, hiszen most vagy kikapok, vagy fogalmam sincs, hogy mire számítsak.

Harry csak felállt, és az ágyam szélére ülve óvatosan átölelt. Viszonoztam a kedves gesztust, és beszívtam bódító illatát. Nem akartam elengedni, és ezt ő is észrevette, meg is mosolyogta a helyzetet. Most jöttem rá, hogy ez alatt a tudatlanság alatt is, de mennyire hiányzott Ő nekem. Ahogy kiszakadtunk egymás karjaiból, ő továbbra is az ágyam szélén talált helyet magának, és megfogta a kezem, ami rettentően jól esett.

- Tudod, tényleg itt voltam minden nap. Gondoltam, hogy nagyon mérges lennél, ha nem mennék suliba, ezért Katenek valahogy sikerült berángatnia, de utána mindig itt voltam. Szegény Liam nagy bulija meg elmaradt, itt partiztunk a kórházban, veled… Chloé, és Liam is nagyon beépültek az itteni társaságomba, és ennek nagyon örülök, mellesleg Niallel konkrétan legjobb barátok lettek. Niall szülinapját is itt bent tartottuk. – nevetett. – Majd gondolom Chloé úgy is elmond mindent, de nem árt sokkoló tényekre készülnöd. – mikor kimondta, azonnal elkezdtem érezni a kíváncsiságot, muszáj volt most azonnal megtudnom. Játékosan belebokszoltam párszor a karjába, és közben kiskutya szemeket eresztettem rá.

- Jól van, jól van! – tette fel a kezét megadóan. – De nem tőlem tudod.

- Jaj!  Csak mond már Harold. – nevettem.

- Chloénak kis húga lett, és mellé egy Markja. Liam pedig találkozgat mostanában egy lánnyal, de nem tudok róla semmit.

- Jézusom! – visítottam. – Húgi lett! És hát Markról pedig mind tudjuk, hogy fülig szerelmes már tábor óta Chloéba.

- Örülök, hogy örülsz szerelmem. Most viszont muszáj megbeszélnünk valamit. Nem muszáj, ha nem szeretnéd, de én addig foglak ezzel nyaggatni, amíg meg nem tudom a választ, értve vagyok? – kicsit fenyegetve éreztem magam, de éreztem hangjában a játékosságot.

- Igen uram. – válaszoltam, de csak egy komoly arckifejezést láttam magam előtt. Eltűnt a játékos Harry, és helyébe lépett a komoly apafej.

- Liamnek kicsúszott a száján, az, hogy mennyi rohamod volt, miután eljöttem. Amíg még együtt voltunk, azt hittem, hogy bízol bennem, és elmondanál ilyeneket, de úgy látszik tévedtem. Legalább, ha tudtam volna, akkor ott a kávézóban nem engedtelek volna el egyedül. Miért nem mondtad? – nem tudtam megfejteni az arcát. Egyszerre volt komoly, és sértett, de persze láttam benne az aggódó kisfiút is. Ahogy méregettem, észrevettem, hogy nagyon lefogyott, pedig nem volt neki honnan. Féltem válaszolni, hiszen bármikor itt hagyhat, nem kötelező itt maradnia. Mi van, ha valami rosszat mondok? – Kérlek Ellie, válaszolj, nekem ez nagyon fontos. Kérlek. – suttogta, és közben a plafont tanulmányozta. Nagy levegőket vett, és ebből arra következtettem, hogy nyeli vissza a könnyeit, de csak nagyon nehezen teszi ezt. Ez engem is sírásra késztettet, de muszáj miatta erősnek lennem, nem akarom így látni őt, borzalmas, hogy egy-két szó mennyire össze tud törni egy embert. Könnyeimet nyeltem vissza, de már csak másodpercek választottak el a zokogástól.

- Nem akartam, hogy aggódj… - mondtam kissé halkan.

- Nem akartad, hogy aggódjak? Komolyan? Csak ezzel a sablonos szöveggel tudsz nekem jönni El? Nem akarok balhét csapni, de mikor megtudtam, az nagyon fájt, még sose fájt semmi ennyire, soha… - és ezekkel a szavakkal örökre belém mart. Kellett nekem igen-t mondani neki a reptéren. Miért vagyok ilyen gyenge? Miért? – Azt hittem szeretsz, tudod? Azt hittem, hogy végre megint úgy lehetünk, mint régen, erre megkapom, hogy sose bíztál bennem. – Nem itt már nem bírtam tovább, ilyet még csak gondolni, se merjen, az isten szerelmére.

- Harry! – mérgesen akartam mondani, de ehelyett csak egy kisebb sírós cincogás jött ki hangszálaim közül. – Azért nem akartam, hogy tudd, mert vissza akartál volna jönni, és mindketten tudjuk, hogy az lehetőségtelen lett volna érettségi előtt. Nem akartam, hogy hülyeséget csinálj, tudod? Igazából csak téged védtelek. – az elejét még haragosan mondtam, de a végén már kicsordult a könnyem, már nem bírtam a sós cseppeket kontrolálni, elvesztettem felettük az irányítást. Harry csak bámult, értetlen arcot vágva.

- Hogy érted, hogy hülyeséget csináltam volna? Mikor csináltam én olyat miattad, ami hülyeség lett volna? Elárulod, kérlek szépen? – mondta felháborodottan.

- Itt nem csak rólam van szó, hanem a szeretteidről. Nem szívesen hozom fel a témát, de Harry, tudok Gemma akkori barátjáról, hogy a végén a fickó a kórházba végezte. Tudok most már az öncsonkításokról, és a öngyilkosságokról is, és nem tudom, honnan veszem, de mintha Mark mondta volna, hogy nem egyszer áztál el az alkoholban amíg nem voltunk együtt. Harry, ezeket nem akartam, borzalmasan érzem magam, hogy miattam teszed ezeket a dolgokat, és csak is miattad keltem fel. Nem emlékszem semmire, csak mintha egy hosszú-hosszú ködös álom lett volna, de nagyon szenvedtél benne, és én nem akarom, hogy szenvedj. Mindennél jobban szeretlek, és még csak gondolni se merj arra, hogy azért nem mondtam, mert, hogy nem szeretlek. Viszont, ha már itt tartunk, nekem is csak hasonló úton sikerült megtudnom a te öncsonkításaidat, mint neked az én rohamaimat.

Csak nézett engem, ami egy idő után, kezdett kissé irritálóvá válni, de álltam a pillantását. Hosszú pillanatokig csak néztük egymást, viszont éreztem, hogy ennek nem biztos, hogy szép vége lesz. Harry egész testével, fájdalmas lassúsággal közelített felém. Bele telt egy percbe, amíg már csak egy kevés távolság volt arcaink közt. Ahogy egész testével fölém tornyosult, úgy bódított el engem is. Őrületes illatával, gyönyörű smaragd szemeivel. Forró lehelete csiklandozta az arcomat, és az a kínzó távolság még mindig kettőnk közé szorult. Mindketten megszeppentünk, és nem mertünk kezdeményezni, hátha a másik nem akarja. Láttam már az én göndörömet csábítani, és ez pont az ő módszere, meg várja, míg a másik lép, de most nem akartam meg adni neki a győzelmet, hiszen ő is tudja, hogy nekem volt megint igazam. Mégis közben óriási vágyat érzek, hogy csókolhassam azokat a rózsaszín, és puha ajkakat. Annyira hiányzik. Ahogy a szemébe néztem, és ő is az enyémbe, láttam benne a vágyat csillogni, és fogalmam sincs, hogy miért, de a félelmet is. Én is féltem, hiszen ha most egyikünk sem lép, akkor akár vége is lehet.

- Tudod, ha szerinted nem bízom benned, akkor nem kell mellettem lenned. Most még elsétálhatsz. – suttogtam ajkaira kevéske kínnal a hangomban. Kérdőn nézett rám, és egy kicsit hátrébb húzódott.

- Szóval azt szeretnéd, hogy elsétáljak? – kérdezte a csuklómat tanulmányozva.

- Most még meghátrálhatsz, én csak ennyit mondtam. Én mindenképp szeretni foglak… - suttogtam, az utolsó szavak hallatára rám emelte a tekintetét, és láttam egy kósza könnycseppet lefolyni az arcán. Egyszerre annyi érzelem volt bennem, és szerintem benne is, hogy fel is robbanhattunk volna ott helyben, a távolság még mindig fájt. Érezni akartam illatát, közelségét, minden porcikámat neki tudtam volna adni. Megint közeledett felém, a távolság vészesen törlődött köztünk, ez kellett nekem, én erre vágyom.

- Tedd meg, és a tiéd vagyok, de csak ha ténylegesen erre vágysz! – suttogta szinte az ajkaimra. Nem mozdultam, nem mertem. Miért megy minden ilyen könnyen? Ez túl könnyen lett megoldva… Harry sose adná a győzelmet egy vitában ilyen gyorsan nekem. Valami nem stimmel.