#5YearsOfOneDirection

Kukucs!
5 év...
Egy ember életében 5 év, igen is sokat számít. Ez a bejegyzés a blogon az elmúlt 5 évről fog szólni. 1825 napja létezik a One Direction. Én személy szerint 1011 napja vagyok directioner.
Miért nem hagytam őket ott? Mert összeraktak, abból a létből ahol voltam, fel szedtek a földről és reményt tártak a szemem elé. Ezért pedig nagyon sokkal tartozom nekik.
El akarom-e őket valaha felejteni? Nem, soha. Szeretnék majd az az anyuka lenni, aki majd büszkén énekelgeti otthon 07.23-án a dalaikat, és aki 03.25-én leül a szobába, és felidézi a keserves érzést.
Velük voltam-e mindig? Igen, mindig. Ha nevettek, nevettem velük. Ha sírtak, akkor én is sírtam. Az ő fájdalmuk az én fájdalmam, és az ő örömük az én örömöm.
Sokan kérdezik, hogy hogyan tudok olyan embereket szeretni, akiket nem is ismerek személyesen. Hát erre az a válaszom, hogy fogalmam sincs, hogyan alakult ki ekkora kötődés köztem és a fiúk közt, de cseppet sem bántam meg, hogy így történt.
Most pedig jön a nagy kérdés!
Ki hogyan ünnepli az 5.-ik évfordulót.
Én, személy szerint hangosan nyomatom a zenéiket, és ugrálok rájuk, na meg tweettelek :D
Most pedig szeretnénk megmutatni nektek egy-két, pontosabban két videót. Mindkettő a fiúkról.
Ebben én beszélek: https://www.youtube.com/watch?v=MkfBjWTS9qE
Ebben pedig meglepi van: https://www.youtube.com/watch?v=gcq0LxMT68Y
A következő fejezet pedig, még nem tudom, hogy mikor kerül fel, de majd mindenkit értesítek.
HAPPY 5 YEARS ANNIVERSARY!
All the love
xx T

11. Váratlan meglepetés

Kukucs😋 

Itt a következő fejezet is. Bocsánt, h megint rövidebbre sikerült, de sajnos nyaralok és telefonról írom, ezért nehezebben megy. Persze nem keresem a kifogásokat. Meg egy dolog, lehetséges, hogy most több ideig nem lesz rész, mert nagyon kevés itt az internet, és nem tudom, hogy mikor tudok posztolni. Na, de menjetek és élvezzétek a részt❤️ 

Jó olvasást!

All the love.

xx T

"Lecsuktam a szemeim, és próbáltam nem utat engedni a szemhéjammal harcoló könnyeknek."

Harry arcomra tette óriási meleg kezét, és végig simított az arcomon. Nagyon jól esett az érintése. Nagy levegőket vettem, és nyeltem vissza könnyeim, ez most így Harry érintése alatt könnyebb procedúrának tűnt. Kinyitottam a szemem, és a zöld szempárral találtam szembe magam. Még mindig tomboltak a kérdések a fejemben, de nem akartam szegénykét fárasztani. Elsőként meg kéne tudnom, hogy mikor mehetek el ebből a kórházból. Nem mondom, hogy csúnya, csak inkább igénytelen. Néhol a falról lejött a festék, és van ahol pedig csak szimplán ízléstelen. A saját ágyamban akartam aludni, ami most valahogy úgy éreztem, sajnos még egy ideig nem fog össze jönni. Arrébb csúsztam az ágyban, és megpaskoltam az üres helyet, ezzel jelezve a göndörnek, hogy dőljön le mellém. Éreztem, hogy nem csak nekem van ré szükségem, hanem neki is rám. Kellett az illata, amitől megnyugvásra tudok lelni, és kellett a lénye, ahhoz, hogy csupán én is képes legyek létezni. Ledőlt, és felém fordult. Egymást néztük. Végig tanulmányoztam a gyönyörű arcát centiről centire. Ahogy azokhoz a világos cseresznyés rózsaszínes ajkakhoz értem, azonnal eszembe jutott az első csókunk.

„Nyújtotta a kezét, hogy felsegítsen. Elfogadtam a segítséget, viszont számomra váratlan dolog történt. Mikor felhúzott, mellkasunk egymáshoz préselődött, és belenéztem a zöld íriszekbe, majdnem összerogytak a térdeim, de szerencsére Harry megtartott. Aztán megéreztem bőrömön a meleg leheletét, és már csak annyira volt időm, hogy lecsukjam a szemem. Megcsókolt.”

Az emlék megmosolyogtatott, és ezt Harry se hagyta szó nélkül.

- Min mosolyogsz? Van valami az arcomon? – kérdezte egy ijedt arckifejezés mellett. Na, erre viszont már egyenesen felnevettem. Szegénykém azt hitte, hogy koszos az arca, pedig csak magunkon mosolyogtam.

- Szívem! Csak rajtunk mosolyogtam, nyugi van. – nevettem továbbra is.

- Szóval rajtunk, mi? És mi jutott eszedbe?

- Az első csók, a mólónál. Emlékszel még? – kérdeztem reménykedve.

- Soha sem fogom elfelejteni. – szavai megmelengették szívemet, és megint vigyorogtam, de már levakarhatatlan volt a mosolyom.

- Harry! Kivel beszélgettél, mikor felkeltem? – kérdeztem kicsit félénken, hiszen nem az én dolgom, de nagyon kíváncsi vagyok.

- Liammel. Mondta, hogy visszamegy hozzánk, ha én nem megyek, mert hulla. Igen, mielőtt megkérdezed, itt aludtam az éjszaka, ahogy Liam, és Niall, és Kate is. Kate korán lelépett, mert dolgoznia kellett menni, Niall elvileg csak kajáért ment, de már egy órája elment, szóval nem tudom, mi lehet vele. Liam pedig nem aludt semmit, mert egész éjszaka a csipogó izéket bámulta, nehogy megint leálljon a szíved, szóval ő most valahol a város másik végén, az én kényelmes ágyamban alszik.

- Niall jöhetne már azzal a kajával. – nevettem fel. – Farkas éhes vagyok. Mellesleg hányadika van?

- Nyugi, Liam szülinapja itt lesz bent. Megkértem Katet, hogy csináljon neki egy kis meglepetést, amiben te is részt tudsz venni. Szóval ma este nagy bulit csapunk itt.

- Szóval ma van 29.-ke. Figyelj, megkérhetlek valamire? – csillant fel a szemem. Kérdésemre egy bólintást kaptam válaszul. – Otthon a bőröndömben van Liam ajándéka, valahogy megszerzed nekem? – pislogtam nagyokat.

- Persze. – monda, és felült. Elkezdett kotorászni a zsebében, és a végén megtalálta a keresett készüléket. A telefonja törött volt, és tudtam, hogy az is miattam van. Magammal rántottam a telefonját az autó elé. Nem akartam ezzel foglalkozni, inkább csak néztem, ahogy pötyög a képernyőn, és a füléhez emeli. Hangos sípolás jelezte, hogy a keresett személy nem vette fel. Harry megint pötyögött egy keveset, és eljátszotta a folyamatot, csak több sikerrel.

- Csá! – köszönt Harry a készülékbe. – Figyelj a másik apafej nem veszi fel, szóval neked mondom, hogy a ma esti… - megakadt a beszédben, gondolom a vonal másik végén lévő személy is elkezdett beszélni. – Jó, rendben értem. Akkor majd írok. Oké.

És ennyi volt, letette a kagylót. Mondogattam magamnak, hogy bírjam ki, most az egyszer ne menjek szegény Harry agyára, és ne kíváncsiskodjak, de valahogy megint eljárt a szám.

- Kivel beszéltél?

- Tommyval. Mivel Matt nem vette fel, ezért őt hívtam, de kiderült, hogy Liam most valamiért hozzátok ment át, és így nem akartuk elrontani a meglepetést. – magyarázott hevesen. – Figyelj El! Most elrohanok, megkeresem Niallt, mert nem válaszol, és te is éhes vagy, és én is. Rendben leszel? – kérdezte aggódóan.

- Persze menj csak. Viszont a kajával majd siessetek, mert ki fogok lyukadni. – mondtam nevetve. Egy édes gödröcskés, és vakítóan fehér mosolyt kaptam válaszul, aztán felállt az ágyamról, és a cuccai felé sétált. Amint kész lett, kaptam egy hosszú, de mégis érzelmes puszit a homlokomra, és azzal a lendülettel ki is lépett a kórtermem ajtaján.

Nem tudtam mivel üssem el az időt, így hát csak tanulmányoztam a szobát, amiben még egy ideig laknom kell. Nem egy otthonos kis hely, de a gyógyulásomig megteszi. Ahogy körbe néztem mindenen, megpillantottam a magam mellett lévő éjjeli szekrényben egy fiókot. Gondoltam megnézem, hátha van benne valami újság, vagy keresztrejtvény. Bingó. Szerencsém van. Egy Cosmopolitan, és a Harry Potter 5.-ik kötetét véltem felfedezni a fiókban, illetve a telefonomat, és mellette egy fülhallgatót. Örültem, hogy valaki gondolt rám, és az unalmas pillanataimra, és lélekben iszonyathálás voltam annak az illetőnek. Elsőként fel akartam hívni Chloét. Csalódottan nyugtáztam, hogy ki van kapcsolva. Ezek után, már csak maradt a könyvem, és a mindent megváltó zenéim.

Már elolvastam az első 4 fejezetet a könyvből, mikor egy orvos jött be a szobába. Így hát kivettem a fülhallgatót, és figyeltem az egyelőre ismeretlen személyre.

- Szia! – mosolygott kedvesen a fehér köpenyes srác. Nem lehetett nálam, maximum 5 évvel idősebb. – Dr. Árki Péter vagyok, az orvosod. Ha megkérhetlek, akkor tegeződjünk, hiszen alig van köztünk pár év. Szóval, nem tudom, hogy mit hallottál eddig a balesetedről, és, hogy pontosan mi is történt veled, de most van egy kis időm, szóval tudok a kérdéseidre válaszolni, illetve elmondani mindent, amit csak tudnod kell, vagy tudni akarsz.

- Köszönöm. – válaszoltam halkan. – Eddig annyit tudok, hogy belső vérzésem volt, és, hogy tegnap majdnem leállt a szívem.

- Igen ez így igaz. Esetleg valami kérdés, óhaj, sóhaj?

- Hát lenne, elsőként azt szeretném megtudni, hogy mikor engednek ki?

- Ezt már a barátodnak is mondtam, hogy sajnos még nem tudok biztos információt mondani, de most ahogy látom, elég jól javul az állapotod, és ebből meg ítélve 2-3 nap még biztos bent kell, hogy maradj, de utána szabad ember vagy. Persze miután kiengedtünk, utána is legalább egy hónapig vissza kell járnod heti rendszerességgel vizsgálatokra. – mondta. Engem arcon csapott, hogy mekkora szerencsém is van. Belső vérzést, és szívrohamot elég kevés ember él túl, és én mégis itt vagyok. – Esetleg még valamiben tudok segíteni?

- Most így nem jut sajnos eszembe semmi, a doktor úr, vagyis akarom mondani, mindent elmondtál, és köszönöm, tényleg nagyon hálás vagyok. – mondtam összeszűkült szemekkel.

- Ugyan Eleanor, ez a munkám. Bármi gond van, nyomd meg a nővérhívó gombot, és ha esetleg kérdés van, kérj meg valakit, hogy szóljon nekem, és utána azonnal jövök. – mondta kedvesen. – Most viszont mennem kell. – itt egy pillanatra elgondolkodott, és visszafordult hozzám. – Mi előtt elfelejtem! Holnap késő délután lesz egy vizsgálatod, de majd mindent elmondok pontosan előtte, remélem így megfelel.

- Igen, és még egyszer köszönöm. – kiáltottam utána, de már csak a csukott ajtó hallotta meg szavaimat. Megint egyedül maradtam a szobában, így hát folytattam a zenehallgatást, és az olvasást. Néha letettem a könyvet, egy-két szám erejéig, és elgondolkodtam, hogy vajon Niall, és Harry mit tökölnek ennyit a kajával. Már a könyv felénél tartottam, mikor úgy döntöttem, hogy pihenek egy kicsit, egy pár nyugtató zene segítségével. Sorban mentek, az Adele számok, és néha egy-két saját dallam is felcsendült. Szépen lassan a zenék dallamára el is sikerült aludnom.

Halk kopogás hozott vissza az életbe, gyorsan el nyámnyogtam egy „tessék”-et, és a kopogás elkövetője bejött az ajtón. Nem hittem a szememnek. Mit keres ő itt? Teljesen összezavarodtam. Mosolygós arca engem is mosolygásra késztetett. Így hát ott mosolyogtunk ketten a szobában, mint az idióták. Minden gyorsan történt, és már a nyakamba is ugrott, és csak nevettünk. Ebben a pillanatban nem érdekelt, hogy hogyan kerül ide, most az a lényeg, hogy itt van. Velem.

10. Újra találkozás

Sziasztok!

Szóval itt az új fejezet, ami igaz, nem lett valami hosszú, de remélem azért tettszeni fog nektek így is. :) Nagyon szépen szeretnék, minden olvasót megkérni, akár később is olvassa a részt, mint ahogy ki jött, de légyszi mondjátok el a véleményeteket. Vagy esetleg írjátok le, hogy ti milyen folytatást képzeltek el, mert erre például nagyon kíváncsi vagyok. Még egy dolog! Szóval, a blogom hamarosan elérhető lesz Wattpadon is, de majd úgy is látni fogjátok, ja és még egy, hogy ne felejtsetek belépni a facebook csoportba, ahol mindig láthatjátok a friss híreket a bloggal kapcsolatban, illetve ne felejtsetek el fel iratkozni.

Na nem is nyomom itt nektek tovább a rizsát :D

Jó olvasást.

All the love

xx T

"Kopogásra lettem figyelmes, ami megzavarta a romantikusnak nem nevezhető, inkább csak érzelmekkel teli pillantásainkat."

- És felébredt! – Liam gyönyörű brit akcentusa csendült fel a kinyitott ajtónál. Elmosolyodtam. Mögötte mindenki ott sorakozott, ott volt Tommy, Matt, Mark, és anya is. Chloét sehol sem láttam, de nem baj hisz neki semmi keresnivalója itt. Kate-t és Niallt véltem még felfedezni mögöttük, akik próbáltak nem zavarni, de nekik is roppantul örültem. Mindenki sorra ölelgetett, néha majdnem megfulladtam, de ezt egy jó dolognak könyveltem el, hiszen a szeretetbe belefulladni, annál nincs is jobb.

- Nagyon ránk ijesztettél Ellie! – mondta komoly arccal Niall. Kicsit elszomorodtam, hogy ezt kellet hallanom, hisz tudom mennyire aggódtak, csak azt nem tudom, hogy pontosan mi is történt. Emlékszem Harry mondandójára, hogy szeret, és, hogy ne legyek önző. Mindenkinek a hangjára emlékszem, amikor abban a sötét lyukban voltam, de csak is ennyire és, hogy elütöttek, semmi más nem ugrik be. Mindenki megpróbált helyet foglalni az igen kis szobában, és ezzel együtt csend telepedett a szobára. Nem kínos csend, csak a megnyugvást jelző hangtalanság, semmi más. Próbáltam mindenki arcát egyszerre fürkészni, de sajnos ez így nem ment, ezért egyesével, de jól megnéztem őket. Igaz nagyon hiányoltam Chloét, de nem akartam a többiek tudtára adni, hisz nekik is örülök. Nem csak barátnőm volt a hiányos a sorból, hanem apu is. Na vajon ő hol lehet? Próbáltam nem a hiányzó elemekre, illetve emberekre gondolni, hanem inkább azokra, akik körül vettek. Mindent feltérképeztem magam körül, a szobát, a gépeket mellettem, a fehér falat zöld csíkkal, és testem átjárta a fertőtlenítő, és a mesterségesen tiszta levegő keveréke. Anya mocorgására lettem figyelmes. Felállt és mellém jött. Megfogta a kezem, és megpuszilta a homlokom.

- Annyira örülök, hogy nem történt nagyobb bajod. – sóhajtott. Egy csörgésre lettem figyelmes. Az ő telefonja volt. – Bocsánat, ezt fel kell vennem.

Amikor anyu kiment bennem csak törtek fel a kérdések, és muszáj volt megválaszolnom őket, szóval most már ideje lenne elkezdeni a kérdezősködést.

- Annyi kérdésem van. – fújtam ki a levegőt.

- Akkor hajrá! – mondták szinte egyszerre.

- Na, jó! Szóval… Mi történt a baleset után? – ezt tartottam most a legfontosabbnak, hisz csak tudnom kell, hogy min mentem keresztül.

- A kávézóban ültünk, és mikor a dalokról, pontosabban a dalaidról kezdtünk el beszélgetni, valamiért hirtelen elrohantál telefonálni. Már egy jó ideje nem jöttél vissza, mikor Kate utánad ment, és nem talált, aztán hallottunk egy sikítást, meg az autót, lényegében az egész balesetet hallottuk. Te pedig ott feküdtél, piros, feldagadt szemekkel, és vérbe fagyva az aszfalton. A mentők azonnal kiértek, és azt mondták, hogy alig választ el már valami a haláltól. Behoztak, és megműtöttek, mert belső vérzésed volt. A műtét után azt hittük minden rendben lesz, de rá pár órára leállt a szíved, és mint később kiderült, szívrohamod volt, és újra kellett éleszteni. Most pedig itt vagy, élsz, és virulsz. – darálta le angolul Niall, hogy Liamet se hagyja ki a beszélgetésből. Nem akartam elgondolkodni a dolgon, hiszen akkor csak még több kérdés merül fel bennem.

- Köszönöm. – eresztettem egy mosolyt az ír fiú felé. – Na és Chloé-t, hogy hogy nem engedték el? – nevettem fel.

- Tegnap éjszaka az anyukáját bevitték a kórházba, mert elindult a kis testvére. – mondta Liam, kicsit már komolyabb arccal. Ekkor viszont engem megcsapott egy felismerés. Déjá-vu érzésem támadt. Kislány, és mellé Mark. Harry mérges a rohamok miatt. Fájdalom. Matt sír. Sötétség. Harry nem megy sehová. Szellemvilág.

- Már megszületett, igaz?

- Igen, Chloé egy órája írt, hogy… - kaptam a választ, de belefojtottam szegény Liambe a szót.

- Kislány lett. – jelentettem ki. Csak értetlen tekinteteket kaptam válaszul.

- Igen, de honnan tudod? – nézett rám összeráncolt homlokkal Matt.

- Csak tudom. – mondtam, és megint beszőtték az agyam azok a déjá-vus képek. Igazából saját magamtól is megijedtem, hisz, miért tudok ilyeneket? A képek csak úgy villogtak előttem. Harry összeroskadva ül az ágyam szélénél, Tommy sír, sötétség, fájdalom. Beleborzongtam a képekbe. Körülöttem a többiek halkan beszélgetni kezdtek. Néhol egy-egy szót ki tudtam venni, de túlfáradt voltam. Túl sok minden történt egyszerre, és ezt a szervezetem nem bírta. Szemeim ólomsúllyal rendelkezvén lecsukódtak, és emellett álomba szenderültem.

- Harry, menj haza, aludj egy kicsit. – hallottam egy halk suttogást a lábam felől.

- Dehogy megyek, miattam van ez, és most nem akarom cserbenhagyni, és kérlek, beszélj halkabban, nehogy felébreszd. – hallottam göndöröm válaszát. Harry mondatai megmosolyogtattak, és nem is tetethettem tovább az alvást, hisz nem is akartam. Kinyitottam a szemem, és azonnal vissza is kellett csuknom, olyan fényesség uralkodott a szobában. Hallottam egy ajtócsukódást, és egy pár cipőt kopogni a fényes padlón. Az ágy besüppedt mellettem, és az illető megfogta a kezem, és elhúzta a szemem elől. Illatát mélyen magamba szívtam, és már is feldobódtam, és jól indult a napom.

- Jó reggelt! – mondtam a reggeli rekedtes hangomon.

- Hogy vagy? – kaptam válaszul a kérdést a zöld szeműtől.

- Csodásan. Kivel beszélgettél? És mikor mehetek haza? – soroltam kérdéseim. Válaszul egy aranyos, és aggódó, illetve fáradt pillantást kaptam. – Aludtál te egyáltalán valamennyit?

- Ellie! – nevetett. – Nyugi van. Most ne velem foglalkozz, hanem azzal, hogy minél gyorsabban fel kell épülnöd. A kérdésedre válaszolva még nem tudjuk, hogy mikor engednek ki, hiszen elütött egy autó, és leállt a szíved. – suttogta az utolsó szavakat. Hallottam, hogy könnyeit nyeli vissza, és ezzel, engem is sírás közeli állapotba repített. – Ha egy pillanatra is, de te halott voltál, és én iszonyatosan féltem. Nem csak mikor másnap leállt a szíved, hanem akkor is mikor megláttam a tested az úton. Az egész az én hibám, és rettenetesen sajnálom, tényleg Ellie, el sem tudod képzelni mennyire mérges, vagyok magamra, hogy elengedtelek egyedül. Sajnálom hercegnő.

Szavai belém fúródtak és nem akartak tovatűnni. Magát hibáztatja, azért amit el sem követett. Én rohantam ki pánikrohamosan az autó elé. Én kaptam "információ sokkot". Minden csak is miattam volt. Ekkor viszont belém hasított a gondolat. Harrynek az, hogy kikerültek az felvételeink, a dalaink, neki sokkal rosszabb, mint nekem. Hiszen az ő hangja volt az összes felvételen, igaz, hogy az én szövegeim, de az ő csodálatos hangja hallatszik a felvételeken. Mégis én csaptam ki a hisztit, pedig nekem semmi okom nem volt rá. Hogy, hogy ilyen nyugodtan kezeli a helyzetet? Mi a titok? Vagy már nem érdekli, hogy nyilvánosságra hozták? Istenem, hogy lehetek ilyen önző? Miért mindig csak magamra gondolok? Nem akarok az az idegesítő lány lenni, aki nem veszi észre magát, mint azokban a könyvekben. A hisztis főszereplő lányok. Clary a Végzet Ereklyéiből, vagy Bella az Alkonyatból, vagy mint, ha már Magyarországon vagyunk, akkor abból a Szent Johanna Gimiből a csaj, azt hiszem Reni. Nem akarok én is olyan lenni, mint ők. Igen jók azok a könyvek, az Alkonyat kevésbé, de például a Végzet Ereklyéi mindig is személyes kedvencem lesz. Szóval abban a főszereplő, Clary, tud iszonyatosan irritáló lenni a hülye problémáival, és olyankor csak eleged van belőle, és leütnéd. Remélem, engem senki nem akar leütni a viselkedéseim miatt. Hirtelen a gondolataim közé férkőzött egy mondat, és a hang.

„- Nem lehetsz ilyen önző Ellie. Harcolj, ha nem is magadért, akkor értem, vagy a többiekért, ne legyél önző… - szünetet tartott. – Kérlek hercegnő, nem hagyhatsz itt ilyen könnyen. – zokogott.”

Lecsuktam a szemeim, és próbáltam nem utat engedni a szemhéjammal harcoló könnyeknek. 

9. Sötétségen keresztül

És igen! Visszatértem :)

Szóval itt az új fejezet, igen tudom nem a leghosszabb rész, de remélem elnyeri a tetszéseteket. A következő részről fogalmam sincs, hogy mikor fogom tudni feltenni, mert személyes problémák miatt kevesebb időmet tudom írásra fordítani, sajnos. Na nem is fecsegek többet:) 

Jó olvasást,

All the love xx S

"- Tedd meg, és a tiéd vagyok, de csak ha ténylegesen erre vágysz! – suttogta szinte az ajkaimra. Nem mozdultam, nem mertem. Miért megy minden ilyen könnyen? Ez túl könnyen lett megoldva… Harry sose adná a győzelmet egy vitában ilyen gyorsan nekem. Valami nem stimmel."

Nem hittem el, hogy valóságban vagyok. De hát a köhögésem is olyan valósnak tűnt. A

sötétség megint a rabjává tett. Akkor, ez mégis mi volt? Totálisan összezavarodtam, és

nem értettem semmit. Sírni volt kedvem, de nem tudtam. Ismeretlen hangokat

hallottam, de azoknak is csak a foszlányait. Semmit nem értettem a hangokból, pedig

sikítottam nekik, hogy segítsenek, de semmi válasz, csak a folyamatos egyhangúság.

Az ismeretlenek folyamatosan ugyanazt mondták, mintha az abc-t kántálták volna újra és

újra, vagy számoltak volna. Pár perc leforgása alatt meghallottam egy erős sípolást, és a

fülemhez kaptam volna, de nem tudtam mozogni. Megijedtem. Féltem. Nem tudtam mi

történik. Aztán egyszer csak kitisztultak a hangok, és igazam lett számoltak,

folyamatosan.

- Egy, kettő, három, most. – üvöltötte valaki. Mintha az életemért küzdöttek volna. Valami hideg, fémes hatású dolog hozzá ért a mellkasomhoz. Amikor a „most” szó elhangzott éreztem egy erős lökést, és mintha az egész testem bele remegett volna. Egy óriási levegő vétel szakította fel fájdalmasan a tüdőmet, és a szemem is kinyílt. Nagy fehérség vett körül. A szememnek meg kellett szoknia azt a világosságot, ami bent uralkodott. Egyelőre csak próbáltam nyitva tartani a szemem, és az is nagyon nehezen sikerült. Éreztem, hogy a sötétség vissza akar szippantani magába, de én nem akartam oda visszakerülni, nagyon nem. Megint legyőzött, a sötét, zord környezet vissza szippantott magába. A hangok még mindig ott voltak felettem, de kezdtek elhalni. Annyit még ki tudtam venni, hogy még számolnak. Sokszor éreztem, még, hogy a testem összerándul, de sajnos ennél többet nem tudtam érezni, képtelen voltam rá.

Hirtelen minden olyan egyszínű lett, de nem is fehér, és nem is fekete, csak egy számomra ismeretlen szín. Furcsa volt, hiszen ilyet még soha életemben nem láttam. Lehet, hogy most sem életemben látom, hanem azért, mert meghaltam. Beleborzongtam a gondolatba is, hogy lehet, hogy a lelkem búcsút vett a testemtől. Még egy ideig semmi sem történt, csak lebegtem továbbra is az ismeretlenben, és súlytalan voltam, ami valamiért jó érzéssel töltött meg. Miközben a semmin járt az agyam, meghallottam egy hangot. Mintha valaki imádkozna, de mégse szavak voltak, hanem hangok, sok hang. Felismertem köztük Liamet, és Chloét, illetve Tommyt, és Mattet, de mégis a legfájdalmasabb, amit hallottam az az én Harrymé volt. Szinte zokogott, hogy nem hagyhatom egyedül, és, hogy miért most. Liam csak magában motyogott, de inkább hangzott imának, mint szitkozódásnak. Chloé szipogott, és azt ismételgette, hogy „nem lesz semmi baj, mindjárt ide rohan hozzánk mosolyogva”. Tommy Harryt próbálta nyugtatni, de valahogy mintha ő is sírt volna, legalábbis a levegő vételéből úgy hangzott, hogy nincs teljesen nyugalomban. Matt pedig csak ott volt, az ő szívverése is felgyorsult, és a közérzete félelmet mutatott. Fogalmam sincs, hogy miért hallom, illetve miért érzem azt, amit ők, de borzalmas fájdalmaik voltak, legalábbis én így éreztem át őket. Mikor megértettem Harry szavait, azonnali döntést hoztam.

- Nem lehetsz ilyen önző Ellie. Harcolj, ha nem is magadért, akkor értem, vagy a többiekért, ne legyél önző… - szünetet tartott. – Kérlek hercegnő, nem hagyhatsz itt ilyen könnyen. – zokogott. A szavak csak úgy folytak ki belőle, és ahogy kimondta őket, én egyre jobban éreztem a sötétséget, ami sikeresen magába szippantott, megint. Ez viszont más volt. Egy átmenetben voltam, mintha két különböző dimenzió között lebegtem volna. Aztán csak úgy ugráltam a kettő között tovább, amíg végül sikerült az egyik végén kijutnom. A fehér szobában voltam megint. A gépek egyre erősödő csipogása ütötte meg a fülem. A sípolás alábbhagyott, ebből szerettem volna következtetni, de az agyam mintha le lett volna fagyva. A gondolataim elhomályosodtak, és elsötétültek, én meg csak bámultam a fehéren vakító neoncsöveket felettem. Pár perc után lassan minden érzékelésem visszajött. Éreztem, hogy mozgok, de nem önkéntesen, hanem valaki, vagy valami visz. Sikerült rájönnöm, hogy egy kerekes kórházi ágyon toltak, és ezek szerint kórházban vagyok, még mindig.

- Várjanak, kérem! – hallottam egy ismerősen csengő hangot mögülem. Az ágy lassan megállt, és a hang tulajdonosa jelent meg a szemeim előtt. Olyan szép volt, ahogy a haja szemébe hullott, és azok a szemek, ő az én istenem. Rám mosolygott, én is akartam, de képtelen voltam parancsolni ajkaimnak. Nagyon fáradtnak éreztem magam, így is épp, hogy a szemeimet nyitva tudom tartani. Szólásra nyitottam ajkaim, és beszívtam a levegőt.

- Szeretlek. – ennyi jött ki ajkaim közül, nem több. Az ágy közben tovább mozgott, és beértünk egy szobába. A rejtélyes ápoló, aki betolt a kórterembe, el is tűnt, ahogy beértünk a szobába.

- Köszönöm, hogy nem hagytál itt hercegnő. –fogta meg a kezem. – Nem tudnék nélküled élni.

- Harry, nagyon fáradt vagyok… - és a szemeim máris leragadtak. Tudtam, hogy most már nem szellemként fogok felébredni, és ennek roppantul örültem.

Egy kis világosság simogatta arcom, és bántotta a szemem, így hát kinyitottam. Egy ismeretlen szobában voltam, csövek lógtak a kezemből, és gépek csipogtak mellettem. Tehát kórházba kerültem. A kezem be volt gipszelve, és a nyakamon óriási sebtapasz volt fel lelhető. Egy-két kép világította be az elmém. Liam egy telefon képernyőjén, Harry aggodalmas arca a kávézóban. Tommy halk zokogása. Egy rossz álom, és egy fájdalmas koppanás. Forró, és ragacsos vér mindenhol. Sötétség. Harry. Sötétség. Harry. Ezek a gondolatok csak úgy cikáztak a fejemben. Sajnos csak ennyi emlékem volt a történtekről, de ezekből sikerült mindent összeraknom. Tekintetem végig vezettem a kicsinyke szobában, és mikor a végére értem, megláttam egy összekucorodott göndör hajú fiút, aki édesen szuszogott egy kis fotelban. Szépen lassan felültem az ágyamban, nehezen ment, de sikerült. Gondolatban megpaskoltam a hátam, hogy milyen ügyes vagyok. Egy ideig elnéztem, ahogy az én Harrym alszik, de egy idő után muszáj volt ki mennem a mosdóba, hiszen még is csak ember vagyok. Szépen lassan haladtam, lépésről-lépésre. Elsőként halkan lehámoztam magamról a takarót, aztán lábaimat a hideg padlóra helyeztem, és az ágy segítségével felálltam. A karomból logó csövek gépeit is magammal kellett cipelnem, és szerencsére azoknak volt is kerekük, szóval ezt könnyen letudtam. Az első lépések borzasztó lassan sikerültek, és pokolian fájtak, de egyre sikeresebb lettem. A szoba másik végén lévő ajtóra néztem, ami becsléseim szerint 6-7 méterre lehet tőlem. Megálltam, és beszívtam a levegőt. Tovább indultam. Már csak pár lépés választott el az ajtófélfától, magamban mosolyogtam, hogy hála az égnek sikerült. Sikeresen megfogtam a kilincset, és beléptem a fertőtlenítőtől ázott fehér fürdőszobába. A tükörhöz mentem, méregettem magam. Arcom, és nyakam fedetlen része is tele volt lila, és zöld-kék foltokkal. Ijesztő látvány voltam, még saját magamnak is. Hajam összeragadt, és néhol feltűnt egy kevés vörös folt is benne. Megborzongtam, ahogy végignéztem magamon.

- Gyönyörű vagy! – a hang hallatán összerezzentem, hiszen nem számítottam közönségre. Harry állt az ajtóban, de nem hittem szavainak, hiszen láttam magam. Kész káosz voltam. Csak ott állt mosolyogva, és nem tudom, hogy min mosolygott, de nem is érdekelt, hiszen olyan szép volt, és el tudtam volna nézni egésznap. Szépen lassan elé totyogtam, elvesztettem az egyensúlyom, és megbotlottam. Szerencsére ott volt, hogy segítsen, és elkapott. Nem estem volna nagyot, de épp eléggé fájdalmasat.

- Minden rendben? – kérdezte egy aggódó tekintet kíséretében. Karjai erősen tartottak, aminek örültem, hiszen a térdeim teljesen feladták a szolgálatot. Kérdésére csak bólogattam. Fogalmam sincs miért nem szavakkal adtam választ, de lehet, hogy egyszerűen csak féltem megszólalni. Harry csak tovább mosolygott az isten tudja, hogy min, és közben segítőkészen tartva engem, elindultunk vissza az ágyhoz. Sikeresen befeküdtem az ágyba, és visszatettük a műszereket is, amiket elhurcoltam. Hihetetlen, hogy mennyire lecsökkent az energiám, csupán attól, hogy elsétáltam a fürdőszobába, meg vissza. Fejem elnehezedett, és a párnába hajtva éreztem meg a rám süllyedő fáradságot igazán. Harryt néztem, csak is őt. Nem tudom mi történt, azt se tudom, hogy most mi van, csak annyit tudok, hogy az az ember van a szemeim előtt, akit a legjobban szeretek. Kopogásra lettem figyelmes, ami megzavarta a romantikusnak nem nevezhető, inkább csak érzelmekkel teli pillantásainkat. 

8. Illúzió

Sziasztok:)
Most egy hosszabb részt hoztam, mert most sajnos holnaptól még sajnos szerdáig vagy csütörtökig biztos, hogy nem lesz új rész, mert nem lesznek lehetőségeim se írni, se kitenni a blogra. Remélem ez a rész is elnyeri tetszéseteket. Megkérnélek titeket, hogyha olvassátok a blogot akkor iratkozzatok fel, mert szeretném látni, hogy hányan vagyunk. Illetve hagyjatok valami nyomot magatok után, szeretném tudni mindegyikőtök véleményét a blogról, és a részekről, akár rossz, akár jó, én mindegyiket szívesen fogadom. Legyen szép hetetek, és hamarosan visszajövök. 

Jó olvasást.
All the love xx T

"Megpróbáltam visszaemlékezni, hogy mi is történt pontosan, de nem ment, aztán egyszer csak mintha kiütöttek volna, visszaaludtam."

Úgy éreztem magam, mint csipkerózsika, akihez ebben az alvásos hülyeségben nagyon hasonlítok. Furcsa érzésem támadt, hányinger, de valahogy mégsem az. Szemeimet próbáltam kipattintani, de sehogy se akarództak engedelmeskedni nekem. Elmosódott hangokat hallottam, ahogy körülöttem valaki eszeveszetten magyaráz, és valaki pedig mintha sírna, fel akartam ismerni a hangokat. Tudni szerettem volna, hogy mi is történik most pontosan. Lehet, hogy álmodom, de olyan másnak tűnt, olyan igazinak. Éreztem, minden egyes porcikám, hol fájt, hol pedig csak zsibbadt érzés vette át az üresség helyét. De hol vagyok? És miért nem értek semmit? Biztos csak álmodom, anyáék valószínűleg nem keltettek fel, és el fogok késni, az iskolából. Igen, csak is ez történhetett. Akkor viszont, miért nem tudom kinyitni a szemem?

Pár perc után, a hangok tisztábbnak tűntek, de még így sem tudtam ki venni, hogy pontosan miről beszélgetnek fölöttem. Vártam még egy ideig, de már csak annyit tudtam megállapítani, hogy biztos, hogy nem angolul beszélgetnek, ez más volt. Talán magyar, de nem hallottam tisztán.

Aztán hosszú várakozás után, hirtelen kipattantak szemeim, és egy nagy sóhaj hagyta el ajkaimat. Körbe néztem a szobában, és meglepett arcokkal találtam magam szemben.

- Istenem. – ejtette ki a szót egy göndör hajú fiú, és odajött megölelni, de én elhúzódtam. A szobában, csak egy olyan ember volt, akinek az arca ismerős volt, Tommy-é. A többiek, mintha vad idegenek lettek volna… - Ellie… Meg ismersz, ugye? – kérdezte a göndör fiú, akinek mellesleg gyönyörű zöld szemei vannak. Egy pillanatra lefagyott minden, és az agyamba csak úgy ömlöttek az információk, az emlékek. A tábor, az első csók, a költözés. Minden visszajött, a nevek, az arcok, a baleset.
Elájulhattam, mert egy vizes törölközővel a fejemen tértem magamhoz. A szobát az én zihálásom töltötte meg. Fel akartam ülni, de nagyon nehezen akaródzott menni. Valaki hátulról segített, és így fel tudtam könyökölni. Óvatosan körbenéztem. Harry volt, az, aki segített nekem felülni. Ahogy belenéztem azokba a szemekbe, beugrott pár dolog még. Kómába feküdtem, néha láttam őt, összetörve, és mind ez miattam volt. Iszonyatos mérget éreztem feltörni saját magam iránt, de nem tudtam kiadni dühömet, inkább csak elvesztem az agyamban felbukkanó képekben. Az összesen Harry, vagy Liam, esetleg valaki, akit szeretek, sír. Mind itt voltak, és aggódtak értem, még a banda egy része ide is repült miattam. Egy forró könnycsepp folyt végig az arcomon. Megint felnéztem az értetlen arcokra, ott volt Matt, Tommy, Liam, Kate, és Harry. Anyáék minden bizonnyal dolgoznak. Nem is baj, hiszen itt vannak a barátaim, és a testvéreim, ennél többet nem is kérhetnék.

- Hercegnő ne sírj! – jött mellém Liam. Látszott rajta, hogy tartózkodó, hiszen az előbb utasítottam el Harryt. Össze kell szednem magam. Magamra erőltettem egy mosolyt.

- Igen, megismerlek. – néztem Harryre. Az az arc, felbecsülhetetlen volt. Mellém lépett, és szorosan magához ölelt. Ebben az egy ölelésben, benne volt minden aggodalma, és fájdalma. A szobában mindenki mosolygott, és ezt iszonyat jó volt látni. – Ha most egyikőtök is elsírja magát, akkor megkapjátok a magatokét.

Ekkor belépett az én vörösöm. Két műanyag pohár volt a kezében, addig, amíg meg nem látott, és ki esett a kezéből. Én csak mosolyogtam, és potyogtattam könnyeim. Barátnőm-felém szaladt, és szorosan megölelt, fejét vállamba fúrta, és úgy zokogott. Az én könnyeim is folytak tovább, Chloé lassan lehámozódott rólam, és jöttek a többiek is ölelkezni. Mikor mindenki meg volt, muszáj volt tudnom mindent.

- Srácok, mondjatok el mindent, légy szíves. – kérleltem őket, de nem tudtak bele kezdeni, mert egy fehérköpenyes férfi lépett be az ajtón, gondolom az orvosom.

- Eleanor! – mosolygott. – Örülök, hogy ismét köztünk vagy. Gyorsan elmondanék pár dolgot. Elsőként, hogy nagyon sok ideig voltál kómában, ezért felléphetnek, rémálmok, illetve fulladásos érzések. Mindenre kapsz gyógyszert, de elkezdjük csökkenteni az adagjaidat idővel. A baleseted következtében agyvérzésed volt, gondoltam ezt nem árt, ha tudod, megmentettünk, de nem ébredtél fel, és ha nem tettünk volna mesterséges kómába, akkor most biztos, hogy nem mondhatnám el ezeket neked. A következő pedig, hogy ha jól tudom, így is sokat hiányoztál az iskolából, de sajnos még egy jó pár hétig fogsz is. Bent kell maradnod, amíg teljesen, felépülsz. Ha esetleg valami baj van a nővérhívó gombot megnyomod, és máris jön valaki segíteni. – sóhajtott egyet, és elgondolkodott. – Igen, el ne felejtsem! Holnap lesz egy kisebb kivizsgálásod, hogy felmérhessük az állapotodat. Tényleg örülök, hogy újra itt vagy. További szép napot. – mosolygott, megfordult és elindult kifelé.

- Köszönjük Doktor úr! – kiáltotta utána Harry.

- Harry, szívesen segítek! Ez a munkám. – mondta és eltűnt a folyósón.

- Na, jó. Muszáj elmondanotok mindent. Kezdjük azzal, hogy mennyi időt vesztegettem el az életemből? – féltem tudni a kérdésre a választ, hiszen az orvos is azt mondta, hogy túl sok ideig. De az mennyit jelent? Fél év? Egy hónap?

- Figyelj El, sajnos tényleg sok idő volt ez, szóval ne akadj ki, rendben? – kérdezte óvatosan Matt. Húzták az időt. Mindenki körém ült, de direkt lassan rendezték el a székeket, meg a foteleket. Az agyamra mentek lassúságukkal.

- Csak mondjátok meg, hogy mi az a rohadt dátum! – emeltem fel a hangomat.

- Ellie, légy szíves nyugodj meg. – mondta Liam.

- Akkor adjatok egy telefont. Csak had tudjam meg. – mondtam egyre ingerültebben. Ekkor megláttam a mellettem fekvő, félig törött telefont, oda nyúltam az éjjeli szekrényhez, és elvettem a készüléket. Harry telefonja volt, megismertem a hátterét. Amint megnyomtam a gombot, felugrott a dátum is.

November 11.

A telefon kiesett a kezeim közül. 10 hét. Két és fél hónap.

El sem tudom képzelni, hogy ők mit élhettek át. Két és fél hónapig reménykedni, abban, hogy ébredjek fel. Borzalmasan éreztem magam, csak úgy mart a bűntudat. Megpróbáltam erősnek mutatkozni, de sajnos egy-két könnycsepp még időben utat tört magának. Gyorsan letöröltem minden bánatot az arcomról, és felvettem egy mosolyt.

- Meséljetek, miről maradtam le?

- Biztos vagy benne, hogy mindent hallani akarsz? – kérdezte Kate nevetve. Kicsit megijesztett, de jó értelemben.

- Várjunk csak, ti ketten. – mutattam két ujjammal Chloé, és Liam felé. – Mióta vagytok itt?

- Végig itt voltunk. A baleseted után igaz, hogy csak egy héttel tudtunk csak jönni, mert elintéztük, hogy addig itt járhassunk suliba, amíg fel nem épülsz. A szüleink, könnyen beleegyeztek, hiszen hatszor olcsóbb itt élni, mint kint. Aztán meg tudják, hogy így is, úgy is eljöttünk volna. – mondta egy huncut mosollyal a szája szélén Liam. – Igen, mielőtt megkérdeznéd, megint utánad jöttünk. Viszont, ha meg kérhetlek ne legyen hiszti belőle, mert mi akartunk jönni, igen akartunk. – szavai mélyen belém hatoltak, hiszen mindig minden miattam van. Miattam költöztek Sefordhoz közel, miattam nem lettek sikeres előadók, mert nem akartam publikálni a munkáimat, és most persze ki más miatt vannak itt ezen az elrontott helyen. Csak nem miattam? Csak úgy nyeltem könnyeimet, és eszembe jutott, hogy soha nem voltam az a sírós típus, de az elmúlt időszakban képtelen voltam nyugton maradni, és mindig jött valami esemény, amiben hullajtottam pár csepp sós folyadékot.

- Ellie, ne sírj, hallod! Ne tedd, légy szíves. – mondta lágy hangon Matt.

- Jaj, istenem, csak meséljétek miről maradtam le. – nevettem el magam. Mindenki mosolygott, és ennek nagyon örültem. – Várjatok! Had találjam ki. Harry-t képtelenek voltatok elvonszolni innen, és konkrétan abban a székben élt, ahol most is ül. – nevettem, és felvillant egy-két kép. Álomnak tűntek, de valahogy mégsem. Talán, amíg kómában voltam álmodtam, és biztos az volt. Inkább csak elhessegettem a gondolatokat, a fejemből, mert még a végén megfájdul.

- Ez nem igaz… - de nem tudta befejezni, mert Tommy közbevágott.

- Harry, ne már. Még a vak is látja, és érzi a tested bűzét, ebben a szobában. – erre nem lehetett, nem felnevetni. Már annyit nevettem, ahogy szegény Harryt ócsárolták a többiek, hogy fájt a hasam. Képtelen voltam abbahagyni a nevetést, legalábbis, nekem nevetések tűnt. Ahogy láttam a többiek döbbent arckifejezését, rájöttem, hogy nem nevetek, hanem fulladozok. Elkezdtem eszeveszettül köhögni, ahogy megéreztem, hogy valami a kezembe fröcskölődik, elvettem a kezem, hogy megtöröljem, de a látvány szinte sokkolt. Vér. Vért köhögtem. Az események, csak úgy pörögtek körülöttem, egy nővér bejött, hogy segítsen, de nem tudott, ezért gondolom szóltak egy orvosnak. Beletelt párpercbe, amíg az emlegetett szakember megérkezett. Beadtak valami injekciót a karomba, amitől a köhögésem alább hagyott.

- Jól vagy Eleanor? – kérdezte az orvos.

- Most már jobban, köszönöm doktor úr. – erőltettem magamra, egy megfáradt mosolyt.

- Kérlek, szólíts csak Petinek, hiszen alig van köztünk pár év. – mosolygott vissza. Nagyon kedves, örülök, hogy ő az orvosom, igaz, hogy tényleg fiatal, de látszik, hogy jól képzett. Meg akartam kérdezni, hogy ez mi is volt, most pontosan. Miért köhögtem fel a vörös ragacsot? Matt viszont megelőzött.

- Peti! Mi történt, miért köhögte fel a saját, a-a vérét? – elég nehézkesen mondta ki a kérdés utolsó pár szavát, de valahogy sikerült.

- Figyeljetek srácok! – vett egy nagy levegőt. – Sajnos, mondanám, hogy a gyógyszerek mellékhatása is lehet, hogy vért köhög. De nem így van. A köhögés, még lehetséges, és a has fájdalom, de a vér az nem kéne, hogy köztük legyen. Sok betegség okozhatja ezt a tünetet, de egyelőre a holnapi kivizsgálás eredményei előtt nem mondanék semmit, mert vannak enyhébb, de erősebb betegségek, amiben benne lehet. Annyit tudok, hogy ha a baleset okozta, akkor a belső vérzésének az utó hatásai lehetnek, és a szervezete így próbálja kilökni azt a kevés vért, amit nem tudtunk lefolyatni a műtét során.

- Ugye végeznek nála holnap rákszűrést? – kérdezte Tommy. Kicsit meglepődtem, hogy ilyet kérdez, és nem értettem, hogy pontosan mire érti. Miért lennék rákos?

- Tommy! – szisszent fel Harry.

- Tudom, hogy a tüdő rákra gondolsz kishaver, de elég kicsi rá az esély, mert ha lenne áttét a tüdejében, akkor nem hiszem, hogy fel tudott volna ébredni a kómából. – válaszolt Peti kisöcsémnek. – De minden esetre, igen beletartozik a laboros vizsgálatokba a rákszűrés is. Ha most megbocsátotok, van még vagy száz betegem mára. – sarkon fordult, és ki ment a kórteremből.

- Tommy! Miért hitted, hogy rákos vagyok? – nevettem fel kínosan.

- Olvastam, mostanában nagyon sok oldalt, ahol ilyen betegségek, meg a tüneteik voltak, és hát azt olvastam, hogy a vérköhögés az a tüdőráknak az egyik tünete, és csak muszáj volt tudnom. – nagyon félénken beszélt. Nagyon édes, hogy aggódik értem, de nem kell, hiszen rákos csak nem leszek egy autóbalesettől.

- Gyere ide te! – mondtam és kinyitottam ölelésre karjaimat. Átölelt, de olyan óvatos volt, mintha porcelánból lennék. Karaji közül kibontakozva megpróbáltam jobban szemügyre venni a szobát, ahol még egy ideig szenvedni fogok. Egy sima fehér falakkal telitett szoba volt. Az ágy mellett a műszerek, és egy kis éjjeliszekrény, a másik oldalon a székek, és fotelek, amiben a szeretteim foglaltak épp helyet. A sarokban Harry táskáját véltem felfedezni, benne szennyes ruhákkal, és talán egy-két tisztával. Nem akartam tudni, hogy ténylegesen ideköltözött-e addig, amíg én itt voltam, mert a válasz megint csak arra késztetett volna, hogy megmondjam neki, hogy legyen már saját élete is. Iszonyatosan szeretem, de lennie kell valamiben önállónak is. Mindenki arcáról árulkodott, hogy az elmúlt 10 hétben nem sokat aludt.

- Sajnálom. – szegeztem tekintetem a takarómra.

- Mit? – kérdezte Liam.

- Azt, hogy ilyen hosszú ideig nem keltem fel. Nem is tudom el képzelni, hogy min mentetek keresztül. – néztem fel. – Miattam. – Ezt már csak magamnak suttogtam, de ahogy elnéztem Harry arcát, ő le tudta olvasni ajkaimról, és nem nagyon örült, de mint mindig a drága Harry Styles megoldja a helyzetet, és cselekszik.

- Srácok? Beszélhetek Ellievel négyszemközt egy kicsit, légy szíves? – nézett a többiekre a göndör, mire mindenki egy igen-t hümmögve kisétált a kicsi szobácskából. Kicsit féltem, attól, ami most jön, hiszen most vagy kikapok, vagy fogalmam sincs, hogy mire számítsak.

Harry csak felállt, és az ágyam szélére ülve óvatosan átölelt. Viszonoztam a kedves gesztust, és beszívtam bódító illatát. Nem akartam elengedni, és ezt ő is észrevette, meg is mosolyogta a helyzetet. Most jöttem rá, hogy ez alatt a tudatlanság alatt is, de mennyire hiányzott Ő nekem. Ahogy kiszakadtunk egymás karjaiból, ő továbbra is az ágyam szélén talált helyet magának, és megfogta a kezem, ami rettentően jól esett.

- Tudod, tényleg itt voltam minden nap. Gondoltam, hogy nagyon mérges lennél, ha nem mennék suliba, ezért Katenek valahogy sikerült berángatnia, de utána mindig itt voltam. Szegény Liam nagy bulija meg elmaradt, itt partiztunk a kórházban, veled… Chloé, és Liam is nagyon beépültek az itteni társaságomba, és ennek nagyon örülök, mellesleg Niallel konkrétan legjobb barátok lettek. Niall szülinapját is itt bent tartottuk. – nevetett. – Majd gondolom Chloé úgy is elmond mindent, de nem árt sokkoló tényekre készülnöd. – mikor kimondta, azonnal elkezdtem érezni a kíváncsiságot, muszáj volt most azonnal megtudnom. Játékosan belebokszoltam párszor a karjába, és közben kiskutya szemeket eresztettem rá.

- Jól van, jól van! – tette fel a kezét megadóan. – De nem tőlem tudod.

- Jaj!  Csak mond már Harold. – nevettem.

- Chloénak kis húga lett, és mellé egy Markja. Liam pedig találkozgat mostanában egy lánnyal, de nem tudok róla semmit.

- Jézusom! – visítottam. – Húgi lett! És hát Markról pedig mind tudjuk, hogy fülig szerelmes már tábor óta Chloéba.

- Örülök, hogy örülsz szerelmem. Most viszont muszáj megbeszélnünk valamit. Nem muszáj, ha nem szeretnéd, de én addig foglak ezzel nyaggatni, amíg meg nem tudom a választ, értve vagyok? – kicsit fenyegetve éreztem magam, de éreztem hangjában a játékosságot.

- Igen uram. – válaszoltam, de csak egy komoly arckifejezést láttam magam előtt. Eltűnt a játékos Harry, és helyébe lépett a komoly apafej.

- Liamnek kicsúszott a száján, az, hogy mennyi rohamod volt, miután eljöttem. Amíg még együtt voltunk, azt hittem, hogy bízol bennem, és elmondanál ilyeneket, de úgy látszik tévedtem. Legalább, ha tudtam volna, akkor ott a kávézóban nem engedtelek volna el egyedül. Miért nem mondtad? – nem tudtam megfejteni az arcát. Egyszerre volt komoly, és sértett, de persze láttam benne az aggódó kisfiút is. Ahogy méregettem, észrevettem, hogy nagyon lefogyott, pedig nem volt neki honnan. Féltem válaszolni, hiszen bármikor itt hagyhat, nem kötelező itt maradnia. Mi van, ha valami rosszat mondok? – Kérlek Ellie, válaszolj, nekem ez nagyon fontos. Kérlek. – suttogta, és közben a plafont tanulmányozta. Nagy levegőket vett, és ebből arra következtettem, hogy nyeli vissza a könnyeit, de csak nagyon nehezen teszi ezt. Ez engem is sírásra késztettet, de muszáj miatta erősnek lennem, nem akarom így látni őt, borzalmas, hogy egy-két szó mennyire össze tud törni egy embert. Könnyeimet nyeltem vissza, de már csak másodpercek választottak el a zokogástól.

- Nem akartam, hogy aggódj… - mondtam kissé halkan.

- Nem akartad, hogy aggódjak? Komolyan? Csak ezzel a sablonos szöveggel tudsz nekem jönni El? Nem akarok balhét csapni, de mikor megtudtam, az nagyon fájt, még sose fájt semmi ennyire, soha… - és ezekkel a szavakkal örökre belém mart. Kellett nekem igen-t mondani neki a reptéren. Miért vagyok ilyen gyenge? Miért? – Azt hittem szeretsz, tudod? Azt hittem, hogy végre megint úgy lehetünk, mint régen, erre megkapom, hogy sose bíztál bennem. – Nem itt már nem bírtam tovább, ilyet még csak gondolni, se merjen, az isten szerelmére.

- Harry! – mérgesen akartam mondani, de ehelyett csak egy kisebb sírós cincogás jött ki hangszálaim közül. – Azért nem akartam, hogy tudd, mert vissza akartál volna jönni, és mindketten tudjuk, hogy az lehetőségtelen lett volna érettségi előtt. Nem akartam, hogy hülyeséget csinálj, tudod? Igazából csak téged védtelek. – az elejét még haragosan mondtam, de a végén már kicsordult a könnyem, már nem bírtam a sós cseppeket kontrolálni, elvesztettem felettük az irányítást. Harry csak bámult, értetlen arcot vágva.

- Hogy érted, hogy hülyeséget csináltam volna? Mikor csináltam én olyat miattad, ami hülyeség lett volna? Elárulod, kérlek szépen? – mondta felháborodottan.

- Itt nem csak rólam van szó, hanem a szeretteidről. Nem szívesen hozom fel a témát, de Harry, tudok Gemma akkori barátjáról, hogy a végén a fickó a kórházba végezte. Tudok most már az öncsonkításokról, és a öngyilkosságokról is, és nem tudom, honnan veszem, de mintha Mark mondta volna, hogy nem egyszer áztál el az alkoholban amíg nem voltunk együtt. Harry, ezeket nem akartam, borzalmasan érzem magam, hogy miattam teszed ezeket a dolgokat, és csak is miattad keltem fel. Nem emlékszem semmire, csak mintha egy hosszú-hosszú ködös álom lett volna, de nagyon szenvedtél benne, és én nem akarom, hogy szenvedj. Mindennél jobban szeretlek, és még csak gondolni se merj arra, hogy azért nem mondtam, mert, hogy nem szeretlek. Viszont, ha már itt tartunk, nekem is csak hasonló úton sikerült megtudnom a te öncsonkításaidat, mint neked az én rohamaimat.

Csak nézett engem, ami egy idő után, kezdett kissé irritálóvá válni, de álltam a pillantását. Hosszú pillanatokig csak néztük egymást, viszont éreztem, hogy ennek nem biztos, hogy szép vége lesz. Harry egész testével, fájdalmas lassúsággal közelített felém. Bele telt egy percbe, amíg már csak egy kevés távolság volt arcaink közt. Ahogy egész testével fölém tornyosult, úgy bódított el engem is. Őrületes illatával, gyönyörű smaragd szemeivel. Forró lehelete csiklandozta az arcomat, és az a kínzó távolság még mindig kettőnk közé szorult. Mindketten megszeppentünk, és nem mertünk kezdeményezni, hátha a másik nem akarja. Láttam már az én göndörömet csábítani, és ez pont az ő módszere, meg várja, míg a másik lép, de most nem akartam meg adni neki a győzelmet, hiszen ő is tudja, hogy nekem volt megint igazam. Mégis közben óriási vágyat érzek, hogy csókolhassam azokat a rózsaszín, és puha ajkakat. Annyira hiányzik. Ahogy a szemébe néztem, és ő is az enyémbe, láttam benne a vágyat csillogni, és fogalmam sincs, hogy miért, de a félelmet is. Én is féltem, hiszen ha most egyikünk sem lép, akkor akár vége is lehet.

- Tudod, ha szerinted nem bízom benned, akkor nem kell mellettem lenned. Most még elsétálhatsz. – suttogtam ajkaira kevéske kínnal a hangomban. Kérdőn nézett rám, és egy kicsit hátrébb húzódott.

- Szóval azt szeretnéd, hogy elsétáljak? – kérdezte a csuklómat tanulmányozva.

- Most még meghátrálhatsz, én csak ennyit mondtam. Én mindenképp szeretni foglak… - suttogtam, az utolsó szavak hallatára rám emelte a tekintetét, és láttam egy kósza könnycseppet lefolyni az arcán. Egyszerre annyi érzelem volt bennem, és szerintem benne is, hogy fel is robbanhattunk volna ott helyben, a távolság még mindig fájt. Érezni akartam illatát, közelségét, minden porcikámat neki tudtam volna adni. Megint közeledett felém, a távolság vészesen törlődött köztünk, ez kellett nekem, én erre vágyom.

- Tedd meg, és a tiéd vagyok, de csak ha ténylegesen erre vágysz! – suttogta szinte az ajkaimra. Nem mozdultam, nem mertem. Miért megy minden ilyen könnyen? Ez túl könnyen lett megoldva… Harry sose adná a győzelmet egy vitában ilyen gyorsan nekem. Valami nem stimmel.

7. Mesterséges sötétség

 "Egy ideig, még hallottam a hangokat is, de később, már csak én és a sötétség maradtunk, kettesben."

A sötétség elnyelt. Rimánkodtam, hogy akár a halálba, de köpjön ki, mert ez az érzés borzalmas. Nyirkos, lohasztó, és szomorú. Nem fáj semmim, csak nem érzek semmit, még az ürességet sem. Nem tudtam tisztán gondolkodni, nem ment. Megpróbáltam végig pörgetni az eseményeket magamban.

 Elmentük Harry-vel a kávézóba, ott találkoztunk a többiekkel, aztán Toby elmesélte, hogy a munkám Amber által fel van fedve a világ előtt. Ettől a fene tudja is miért, de bepánikoltam, és miután beszéltem Chloval, és Li-vel, elindultam Harry autójához, és valószínűleg elütöttek. Igen ez történt. 

Elkezdtem sakkozni a lehetőségeimet. Ha túléltem, akkor valószínűleg egy kórházban fekszek, ahol Harry aggódóan, és magát okolva ül mellettem. Remélem, nem csinál semmi hülyeséget, és csak ül, persze ha így van.

A másik, hogy meghaltam, de mondjuk kicsit gáz, hogy nem tudom eldönteni. A szemeimet képtelen voltam kinyitni, nem ment. Még jobban éreztem a sötétség zord hidegét, ami ráadásul egyre erősödött. Egyszer csak meghallottam valamit. Számat már szólásra nyitottam, szemeim kipattantak, és egész testemmel kiugrottam az ágyból. Nem tudom, hogy csináltam, de nem is érdekelt. Tekintettemmel ismerős emberek, és arcok után kutattam. Harry az ajtóval szemben, egy kávéautomata előtt állt, és gondolom várta a kávéját. Hátra se nézve a nyakába ugrottam, de mintha meg se érezte volna. Csak bement az ajtón és leült az ágyam mellé.

Sokk.

Sokkolt a látvány. Ott feküdtem egy kórházi ágyban, bőröm, ahol nem hófehér, ott a vörös ragacsos folyadék borítja. Fejemen kötés, úgyszintén a kezemen. Ijesztő volt. Valaki bejött a szobába, és társalgásba kezdett az én göndörömmel.

- Mr. Styles, kérem, nyugodjon meg. A hölgy állapota stabil, de sajnos nem tudjuk felébreszteni. Most még biztosan nem. A gyógyszer, amit az infúzión keresztül adagolunk neki, már így is eléggé veszélyes, és csak reménykedhetünk, hogy a teste elfogadja. – mondta a fehér köpenyes ürge. Harry vállára tette a kezét és megint megszólalt. – Megteszünk mindent. – Ezzel kiment, és ott hagyta a magába roskadt zöld szeműt.

Harry nem tágított mellőlem, végig ott volt. Ez nagyon jól esett, de közben azon gondolkodtam, hogy milyen természetfeletti dolog történik a testemmel, ha látom a történteket, csak nem tudok bennük részt venni. Aztán eszembe jutott. Kóma. Egyszer láttam egy filmet, mikor a lány kómába feküdt, mindvégig látta a körülötte lévő dolgokat, de ugyanúgy feküdt tovább, mint ahogy én is teszem. Le is akarták pár hónap után kapcsolni a gépekről, és meg is tették, de persze a végén minden megoldódott valamilyen úton-módon. Bárcsak ilyen egyszerű lenne. Csak ültem ott Harry mellett, és őt fürkésztem. Szemét le sem vette rólam, és néha láttam egy-egy könnycseppet lefolyni gyönyörű arcán. Ez a látvány a szívembe mart, nem akartam így látni őt. Megpróbálok jelezni neki. Odasétáltam az egyik kislámpához az ágy mellett, s megpróbáltam megmozdítani, de mintha le lenne szögelve, nem mozdult. Inkább csak visszaültem a kanapé szélére, és töprengtem. Hol vannak a többiek? Anya? Apa? Matt? Tommy?

Vajon Chloé, Liam, Mark, és a banda tudja? És én meddig leszek ilyen állapotban? Annyi kérdésem volt…

- Nem rohadtul nem vagyunk hozzá tartozók, de most azonnal mondja meg nekem, hogy melyik Eleanor Shaun kórterme, vagy esküszöm, megbánja. – már szinte ordított az illető, angolul a recepcióssal, én tudtam ki az. Hihetetlen, hogy idáig eljött miattam. Harry felállt és kirohant, én pedig csak vártam, hogy betoppanjon a hang tulajdonosával együtt. Ezek szerint több mint 4-5 órája feküdhetek itt, ha ő is itt van. Végre megpillantottam a göndöröm az ajtóban, egy vörös hajzuhatag követve őt, és mögöttük a hang tulajdonosa is felbukkant.

- Harry! – mondta Chloé. El sem tudtam hinni, hogy mindketten ide repültek, csak miattam. De hát kutya bajom… Jó ebben nem vagyok biztos, de én így érzem. – Menj haza. Aludj egy kicsit. Látszik, hogy már jó pár napja ébren vagy, és ez neked sem tesz jót. – PÁR NAPJA? De hát a baleset, most volt pár órája, nem napja… muszáj volt találnom egy naptárat, vagy egy telefont, amin meglehet nézni a dátumot. Kifutottam a folyósóra, és minden terembe benéztem. Szerencsémre a recepciós pultján belül a számítógép meg volt nyitva, ezáltal megleshettem a dátumot is. Haboztam, nem mertem szembesülni az igazsággal, de muszáj lesz.

Augusztus 31.

Igen ez állt a naptárnál a számítógépben. Ezek szerint majdnem négy napja vagyok, ebben a rohadt kómában. Gondolom, ha eddig nem láttam őket, az akkor egy rossz jel, viszont most, hogy én is majdnem ébren vagyok ez egy jó dolog, s hamarosan magamhoz térek ebből az egész hülyeségből. Holnap van az első nap az iskolában. Végzős lettem, és nem tudok ott lenni az első napomon, ez milyen már? Most komolyan? Ez az én formám, igen ezt is csak én tudtam elérni.

- Hey guys! – kopogott valaki. Fura, hogy angolul beszélt, mondjuk Chlo, és Liam is, csak ez most jobban meglepett, mert Tommy-t láttam az ajtóban, mögötte pedig Mattet.

- Harry, mi van vele? – angolul társalogtak, a két kis bolondom miatt.

- Tommy, nem tudok sokkal többet, mint eddig. – paskolta meg kisöcsém fejét. – Most sajnos annyi plusz információm van, hogy emelték a gyógyszeradagját, és csak reménykedni tudunk, hogy a szervezete befogadja. Annyira bánom, hogy nem voltam itt mikor ez az egész mesterséges kóma elkezdődött. Hihetetlen, hogy nem vártak vele. – mondta az utolsó szavakat már nehezebben, mert a könnyek megnehezítették légzését. Várjunk csak. Mesterséges kóma? Komolyan? Nem is magamtól vagyok ilyen szerencsétlen, hanem bele kellett ebbe az egészbe rakni…

- Harry, shh, semmi baj. – Ölelte át Chloé a zokogó Harryt. Harry halk zokogása töltötte be szobát. Én is zokogtam, ott akartam lenni. Ha én nem lennék, akkor ez az egész nem lenne, és mindenki boldogan élné a kis életét, de persze nekem el kell rontanom mindenkiét. Időközben Harry visszaült vörösre dagadt szemeivel a fotelba, ami az ágyon heverő élettelen testemhez a legközelebb állt. Hirtelen megint elkezdtem érezni a sötétséget. Nem akartam vissza menni abba a nyirkos fájdalmat jelentő semmibe. Minden erőmmel uralkodni próbáltam rajta, de nem ment. A sötétség megint erősebb volt.

Újra és újra. Csak ez ment. Néha felébredtem, ebbe a fura szellem szerűségű álomba, és pár óra után a sötétség elnyelt. Ez így ment egy ideig. Az iskola már réges-rég elkezdődött, de Harry mindennap minden percét itt töltötte velem. Nem mondom, hogy nem örülök neki, de legyen élete, azon kívül, hogy engem bámul egész nap. Persze azért, jöttek be hozzá a haverjai, és Liam is itt maradt. Chloénak vissza kellett mennie, mert megszületett a kistestvére, aminek rettentően örültem, hiszen úgy várta. Mark is itt volt egy pár napot, de neki pedig el kellett utaznia, mert kapott egy óriási lehetőséget a zenei pályán. Olyan boldog voltam, hogy sikerült neki valóra váltani az egyik álmát, és ráadásul ilyen fiatalon. Sok időm volt gondolkodni, hiszen engem senki sem hallott. Mi lesz, ha felébredek, és nem fogok emlékezni erre az egészre, mármint a folyamatos információkra. Ettől féltem a legjobban. Gondolatmenetemből Liam szakított ki.

- Hazz, figyelj, én figyelek rá, de legalább egyél valamit, fürödj meg, ha nem is alszol. – igaza volt, elég volt rá nézni szegény fiúra, és csont sovánnyá vált. A büfés koszton élt, meg néha azon, amit vagy anya, vagy Anne hozott neki.

- Nem tehetem, muszáj itt lennem, mikor felébred. Muszáj haver. Miattam fekszik most ott. – temette kezébe arcát. Még mindig magát hibáztatja, pedig már tényleg jó sok ideje fekszem itt, és ahogy hallottam volt szó a gépek lekapcsolásáról is, de mindenki tiltakozott.

- Haver, nem a te hibád. Egy hülye pánikroham volt az egész… Basszus. – szisszent fel Liam.

- Mit mondtál?

- Azt, hogy nem a te hibád. – láttam a félelmet megcsillanni a barna szemeiben.

- Nem Liam, az után, azt mondtad, hogy pánikroham? – fakadt ki Harry. – Honnan veszed, hogy pánikrohama volt? Honnan veszed?

- Harry ne csinálj jelenetet. Légy szíves. – ezek szerint, nem mondták el neki, hogy beszéltünk. Ebből nagy balhé lesz. Csak egyszer láttam Harryt nagyon dühösnek, de akkor a srác, akire mérges volt, sajnos a kórházban kötött ki. Liammel nem tenné ezt, hiszen legjobb barátok.

- Nem Liam. Mond el, hogy ezt honnan veszed, hiszen ott sem voltál! Mond el, de kibaszott gyorsan.

- Jól van, nyugi. Ellie felhívott, miután kijött a kávézóból, hogy segítsünk neki, mert megint rohama van. Tudod, miután elmentél Brightonból, szegény lánynak, szinte heti rendszerességgel voltak ilyen rohamai. Volt egy-két súlyosabb, de a legtöbb csak kisebb volt. Szóval, felhívott és én szólni akartam neked valahogy, de nem engedte. Chloé megpróbált segíteni neki, és egy ideig sikerült is, és látszott rajta, hogy lenyugodott. Aztán hirtelen eltette a zsebébe a telefont, és elindult a parkolóba, azt hajtogatta, hogy el kell bújnia, aztán a telefon lemerült, így már csak tőled tudtuk meg, hogy mi is történt. – fújta ki a levegőt Liam idegesen. Harryt fürkésztük mindketten, és vártuk a fürtös reakcióját.

- Ezt eddig miért nem mondtad?

- Chloé így látta jobbnak. Hidd el. – tette kezét barátja vállára.

- És a többi rohamot? Azzal mi van? Nem akartad közölni velem, hogy a barátnőmnek enyhén rohadt sokszor pánikrohamai vannak miattam, az isten tudja, hogy miért? Ezt miért nem közölted velem? Világosan megkértelek, hogy mindent tudni akarok, érted? MINDENT! – üvöltött, és beleütötte öklét a falba. Kicsit megijedtem ettől az oldalától, de nem szabadott tudnia a rohamaimról.

- Azért Harry, mert megkért, hogy tartsam a szám.

- Menj innen Liam, menj innen, ha jót akarsz. – üvöltötte Harry. Nem, ez nem történhet meg. Isten tudja mióta legjobb barátok, ezzel nem lehet vége, nem engedem.

- Rendben Harry, de tudd, hogy… - NE! Várj még! Kérlek… – üvöltöttem a semmibe, a sötétség megint elragadott. Megint visszakerültem.

Lassan rebegtetve nyitottam ki pilláimat, és éreztem, hogy ez most más, mint, mikor szellemként ébredek. Erősebb volt minden hang, főleg a gépek csipogásai.

- El. – hallottam egy hangot felettem, de nem értettem, hogy a nevemen kívül mit hadovál össze-vissza.

Megpróbáltam visszaemlékezni, hogy mi is történt pontosan, de nem ment, aztán egyszer csak mintha kiütöttek volna, visszaaludtam.

6. Pedig milyen szép is lehetett volna…

Sziasztok!

Szóval itt az új rész, remélem mindenkinek elnyeri majd a tetszését. Csak

gyorsan szólnék, hogy most több rész lesz a héten, mert utána ki kell hagynom

egy hetet, egy túra miatt. 

Enjoy the chapter

All the love

xx

T

Sötét volt, mikor kinyitottam a szemem, és nem a nappaliban voltam. Magam mellé pillantottam. Harry édesdeden aludt mellettem. Egy ideig néztem, ahogy arca kisimult, és a göndör tincsei a szemébe hullottak. Rózsaszín ajkai szinte hívogatóak voltak. Nem tudtam ellenállni. Oda hajoltam, és hosszú, érzelmes puszit nyomtam azokra az ajkakra. Megnéztem mennyi az idő, de csalódtam, még csak fél hat van. Visszafeküdtem, és folytattam Harry bámulását. Még egy ideig ez így ment, de aztán a gyomrom óriásit korgott, és gondoltam lemegyek valami reggelit csinálni kettőnknek. Szemügyre vettem a dolgokat a hűtőben, és elgondolkodtam azon, hogy mit is csináljak ezekből a dolgokból, aztán egy zöldséges omlett mellett döntöttem. Gyorsan el is készültem, aztán elmosogattam, és töltöttem egy-egy pohárba narancslevet, és az omlettel együtt ráhelyeztem egy tálcára, és elindultam vele Harry szobája felé.

- Tudod, nagyon rossz volt nélküled ébredni. – mondta édesen.

- Tudod, én meg gondoltam segítek az életeden, és kihúzatod a bakancslistádról azt, hogy egy lánytól ágyba reggeli. – nevettem fel.

- Mit varázsoltál a tányéromra szívem? – kérdezte.

- Zöldséges omlett, és narancslé. Csak ennyire futja a csekély tartalékaitokból.

- Figyelj hercegnő. – mondta teli szájjal. – Ma találkozunk pár osztálytársunkkal, rendben?

- Persze. És hova megyünk? – kérdeztem kicsit félve.

- Csak a szokásos kávézóba ahova be szoktunk ülni, szóval ne öltözz ki, kérlek szépen. – nevetett fel, és adott egy puszit. – Na és mit álmodtál szépségem?

- Emlékeket. –mondta halkan.

- Milyen emlékeket?

- Azt, amikor megalapítottuk a még mindig névtelen bandánkat, mikor Chloé beverte a fejét. Emlékszel még? – kérdeztem egy halvány mosollyal küszködve.

- Persze, hogy emlékszem. Akkor kértél meg először, hogy aludjak veled. Bennem ez örökké meg lesz, ez az emlék. – mondta, és habzsolt tovább. Mondandóján elmosolyodtam, és én is ettem tovább.

Reggeli után elmosogattam, és utána elkezdtem készülni a „találkozóra”. Igazából csak egy póló, meg egy sort volt nálam, szóval nem volt min gondolkodnom. Táskámból kivettem a neszesszerem, és kutattam a fogkefém, és a sminkjeim után. Fogmosás után feltettem, egy alap sminket, de azért annál egy kicsit többet, és lelibegtem a lépcsőn Harryt keresve. Ott áll a telefonját nyomogatva a lépcső előtt, mikor meglátott elmosolyodott, és közelebb jött.

- Gyönyörű vagy! – mondta, és én azzal a mozdulattal a nyakába ugrottam. Lábaimat a dereka köré kulcsoltam, és így csimpaszkodtam rajta. Kínzott az a távolság ami ajkaink közt volt, ezért elkezdtem csökkenteni. Már épp, hogy egy tollpihe is befért volna közénk, mikor hátrébb húzta a fejét. Ezen meglepődtem, de megláttam a játékosan csillogó zöld szemeit, tudtam már, hogy mi a helyzet. Két tenyerem közé helyeztem csinos kis pofikáját, és ajkaim az övéire tapasztottam. Nem csókolt vissza. Leugrottam róla, és vérig sértve sétáltam az ajtó felé. Elkapta a karomat, és visszahúzott. Mosolyogtam volna, de nem engedhetem, hogy nyerjen.

- Komolyan két percig is épp, hogy harcoltál értem. Ezek szerint valami bajod van velem, igaz? – kérdezte és felszegte az orrát.

- Mr.Styles tudja, ha a barátja nem viszonozza csókját, akkor ezt vehetjük annak is, hogy nem is érdeklődik irántam. – mondtam kicsit mélyebb hangszínre váltva. Felnéztem rá, de hiba volt, mert, ahogy mindig most is elvesztem a tekintetében. Mire észbe kaptam, már hajolt is felém és egy gyengés csókot lehelt ajkaimra. El akart húzódni, de nem engedtem. Beletúrtam a göndör fürtök közé, ő pedig arcomat cirógatta, nagy meleg kezeivel.
- Szív-v-em… - szakította meg csókunkat. Láttam, hogy kipirult az arca, az enyém se nézhetett ki másképp. – Mennünk kell, mert el fogunk késni, nem mintha nem lennénk most is elkésve, csak szóval… Érted. – elnevettem magam ügyetlenségén, és adtam egy cuppanós puszit az arcára, amíg a cipőjével bajlódott. Kimentem, és magamba szívtam a reggeli csípősen hideg, de kellemes levegőt. Harry bezárta az ajtót, és indulhattunk is.

Kocsival mentünk, mert a göndör állítása szerint elég messze van ez a kávézó. Körülbelül tíz perce utazhattunk már, mikor azon kezdtem el agyalni, hogy mi lesz, ha nem kedvelnek? Muszáj jóba lennem velük, hiszen Harry barátai. Biztos aranyosak… Remélem, hogy azok.

- Itt vagyunk. – sóhajtott fel Harry és behúzta a kéziféket. – Izgulsz?

- Nem, csak nem tudom, hogy mire számítsak, mert egy szót se szóltál róluk. – mondtam kissé csalódottan. Harry mellém jött és átkarolt, és elindultunk a velünk szemben álló épület ajtaja felé. Harry az ajtó előtt megállt, és megölelt. Aranyos volt, de nem tudtam mire vélni tettét. Kézen fogva magával rántott, egy kicsit felszisszentem, de nem vette észre. Egyre beljebb haladtunk az asztal sorok között. Harry időközben köszöntgetett pár embernek.

- Hazz! – üvöltött valaki a hátunk mögül. Megfordultunk, és a hang irányába vettük az irányt.

- Srácok! – sóhajtott egy nagyot. – Ő itt Eleanor. – mosolyodott el.

- Sziasztok. – köszöntem egy halvány mosollyal. Feltűnő volt, hogy csak egy lány van a társaságban és a másik három ember pedig fiú. Kicsit zavarba jöttem, mert mindenki rajtam legeltette tekintetét.

- A híres Lilly Eleanor Shaun. – mondta a lány kedvesen. – Tudod, drágám, már nem is nagyon tudsz ujjat mondani, mert szerintem jobban ismerünk, mint te saját magadat.

- És te pedig? – kérdeztem drámaian elhúzva a mondatot.

- Én pedig Kata vagyok. – adott két puszit. Megmosolyogtam, hogy milyen közvetlen. A többiek is felálltak.

- Niall. – mutatkozott be a szőke, kék szemű fiú.

- Luke. –őt kicsit könnyebb volt megjegyezni, mert haján látszott, hogy festett szőke, és a borzalmas név memóriámnak segít ha kapok az illető látszatából, egy kis segítséget.

- Toby. – mondta mosolyogva a harmadik srác. Őt is viszonylag könnyen meg fogom jegyezni, hiszen van egy piercing az orrában. A bemutatkozás után Harry betessékelt Niall mellé.

- Várjatok, csak egy pillanatra. – eszméltem fel a gondolataim közül. – Nem úgy tűnik nekem, mintha ti olyan nagyon magyarok lennétek… Ezt úgy értem, hogy Kat…Katte… - a lány félbe szakított.

- Szólíts csak Katenek. – mondta nyelvbotlásomat látván. Én csak elvörösödtem és folytattam mondandómat.

- Szóval csak Katenek, van magyar neve, de most már ebben is kételkedek. – nevettem fel kínosan. Mindenki értetlenül nézett rám.

- Hazz, te nem mondtad neki a sulit? – kérdezte röhögve Luke, azt hiszem.

- A francba, tényleg erről még nem beszéltünk. – fordult felém. Én csak enyhén dühös pillantásokat küldtem felé, de nem zavartatva magát bele kezdett. – Szóval, ez nem egy normál gimnázium. Mondjuk inkább nemzetközi iskolának, mert igazából, szinte mindent angolul tanulunk, kivéve ugye a magyart, meg a tesit. Lényegében ez egy angol nyelvű alternatív iskola.

- Mi a neve? – kérdeztem nyugodtan.

- Simán csak British School. – válaszolt Kate.

- Tudod El, itt ugyanúgy tanulunk, legalábbis azt a tantervet követik, mint kint az Egyesült Királyságban. Pontosan ugyan olyan, kivéve, hogy tanulunk magyar nyelvtan, meg irodalmat is mellé. – mondta Toby, végig a plafont méregetve, mintha csak arra várna, hogy beszakadjon. Elgondolkodtam ezen az iskolán. Nem is lehet ilyen rossz, akkor. Vajon Tommy tudja? És ezt anyáék nem akarták volna velem közölni?, talán akkor nem féltem volna ennyire ideköltözni.

- El, jól vagy? Hahó! – lengette előttem a kezét Niall. – Eleanor!

- Bocsánat. – erőletettem egy mosolyt. – Csak elgondolkodtam.

- És pontosan min is? Körülbelül öt percen keresztül az asztal közepét bámultad. – mondta Kate nevetve.

- Csak ezen az egész új iskolán. Fura. – mondtam komoran. Harry erős karját átvezette a hátam mögött, és megsimogatta a gerincem. Rettentően szükségem volt most erre, és ő tudta. – Na, szóval, nem én vagyok a téma. Meséljetek, ti mégis, hogy kerültetek ebbe a városba? – mindenki fészkelődni kezdett a kérdés hallatán, fogalmam sincs, hogy milyen okból kifolyólag. Körbe néztem, és láttam, hogy egymást szuggerálják pillantásaikkal beszédre. Végül Niall szólalt meg.

- Én Írországból jöttem ide, körülbelül Hazz előtt 1 hónappal. Szeptemberben töltöm a tizenkilencet. A bátyám és apukám vállalkozása miatt jöttünk ide, és a suli után végre itt hagyhatom ezt az országot. – mondta, a végét felhőtlen boldogsággal.

- Tudod El, én ugyanazt éltem át, mint te most, csak annyi különbséggel, hogy neked itt van Harry. 2009-óta vagyok ebben a rohadt városban, apukám miatt. Nem szeretek róla beszélni, de az, akit az apukámnak hittem egy gyilkos lett. Egy tanúvédelmi program miatt költöztünk először ide, aztán anya úgy gondolta, hogy maradjunk itt, mert biztonságosabb. Elvileg érettségi után én is elhúzhatnék, de nem tehetem meg azt anyukámmal, hogy itt hagyom a kisöcsémmel. – mondta végig fapofával Kate. Nem tudtam, hogy rá merjek-e kérdezni, hogy mi is történt pontosan, de Harry megelőzött.

- Majd ha készen áll el fogja mondani. Még nekünk se mondott szinte semmit. – suttogta a fülembe az információt. Mielőtt elhajolt adott egy puszit.

- Luke, Toby? – néztem rájuk kérdőn.

- Szóval… Budapesten születtem, viszont oviba már kint jártam Sydneyben. Mikor kijártam az ovit, akkor átköltöztünk Glasgowba, aztán visszajöttünk ide, mert anyukámnak ahhoz volt kedve. – nevetett kínosan. – És igen, én is elmegyek érettségi u… - nem tudta be fejezni, mert Toby felkiáltott.

- MEGVAN!

- Jézusom, a frászt hozod rám, ülj már le. – dirigált Luke. – Várj csak, mi van meg?

- Tudom, hogy honnan olyan ismerős El. Már mikor hallottam a neved, akkor olyan ismerős volt, de most, hogy arcot is kötök a névhez, eszembe jutott. Te vagy az a lány aki elsőben megírta a tavaszi fesztiválhoz az összes dalt, és ha jól tudom Amber is benne volt a társaságotokban, meg te írtad azt a számot… Nem jut most eszembe a címe, csak annyi, hogy ”I want you to hit the pedal, heavy metal, show me you care.”

- Rock Me. – mondta Harry. Kicsit megijedtem, hogy honnan tud róla. Mielőtt bármit is kérdezhettem volna, folytatta.

- És a másik? Azt hiszem, hogy az a címe, hogy Where do you belong…

- Don’t forget where do you belong. – javítottam ki. – De várj egy kicsit. Te ezeket mind honnan tudod, hiszen ezt a két számot, ahogy a többit is csak magunknak csináltuk, és egyszer vettük fel őket USB-re. Mondj el mindent… Tényleg mindent. – néztem rá szinte fenyegetően.

- Hát egy évfolyamra jártunk másfél évig, még elsőben. Amber pedig a szomszédom volt, amíg Seafordban laktunk, és vele viszonylag jóban voltam. A dalokat pedig egy csomó helyen lehetett hallani. Amber oda adta egyszer a CD-t, és mondta, hogy ne másoljam le, és nem is tettem, de elvileg más megtette, és fent van Youtube-on is. – szegénybe megint belefojtották a szót.

- Hogy mi van? – kérdezte idegesen Harry. Nagyon nem szerette volna, ha ezeket mások is hallják, fél a nyilvánosságtól. Megértem, hogy így érez.

Toby a zsebéből előhúzta a telefonját, és elkezdett őrülten pötyögni, rá alig fél percre felcsendült a szívemnek kedves Rock Me… Nagyon megijedtem, ha ez fent van, akkor a többi is, és hány utálkozónk lehet… Erről eddig miért nem tudta? Vajon Chloé, vagy Liam tudta? Na és Mark? Vagy a banda bármelyik tagja? Éreztem, hogy megint kezdődik. Nem a táborban volt az utolsó pánikrohamom. Amikor ott először volt az erdőben, akkor még nem tudtam, de mikor tábor után pár héttel Matt szétverve jött haza, mert összeverekedett a haverjaival, akkor is volt. Nem tudom, hogy pontosan ez, hogy is van. Annyit tudok, hogy az információ zuhatag váltja ki, és a csalódottság. Amikor Harry még nem költözött el, addig egész jól megvoltam, csupán kétszer vagy talán háromszor volt abban az időszakban. Mikor viszont már nem lakott a szomszéd városban, még ha nem is mondtam neki, Chloé, és Liam is tudta, hogy heti, sőt néha napi rendszerességgel jöttek elő ezek a rohamok. A legdurvábbnál majdnem öncsonkítást hajtottam végre, de szerencsémre Tommy meghallotta, hogy megbotlok a lépcsőn és elesek. Pedig már nagyon közel volt a konyha. Olyan is előfordult, hogy mivel anyáék erről nem tudhattak, írtam annyit, amennyit tudtam Li-nek vagy Chloénak, és igaz ezek általában betűk voltak, de ők tudták, és jöttek, vagy ha nem tudtak, akkor szóltak a testvéreimnek. Matt és Tommy is mindig segítettek, és nem mondták el anyáéknak. És ez az érzés most egyre erősebben tört bennem elő. Az utóbbi egy-két hónapban tudtam kezelni, ez viszont más volt. Muszáj volt tudatnom valakivel, aki nem Harry. Próbáltam kerülni a feltűnést, de ez nehezen ment, mert a légzésem iszonyatosan felgyorsult.

- Harry engedj ki! Mindjárt jövök. – mondtam, megpróbáltam mosolyogni, és nyugodt maradni. Kiengedett, de a kezem megfogta, jelezve, hogy velem jön. Ezt nem engedhettem, nem akartam, hogy így lásson. – Nyugi, csak telefonálok egyet, meg amúgy is kell pisilnem.

- Kate elkísér. – úgy mondta, mintha nem akarna vitát nyitni, de nem, egyedül kell lennem.

- Harry, csak telefonálok. – simítottam meg a karját. Nem tudom, hogy sikerült lenyugodnom, de nagyon el akartam onnan menni, és egyedül lenni. Elkértem a telefonját, és egy bocsánatkérő pillantással a hátamon indultam el onnan. Időközben megpróbáltam FaceTime-on hívni Chloét, de nem vette fel. Liammel több szerencsém volt. Még ugyan nem csatlakozott a hívás, de nekem, ahogy beértem egy eldugottabb részére a kávézónak a könnyeim patakokban folytak le arcomról. Már pár perce várakoztam, mire meghallottam az ismerősen csengő hangot a telefonból, és láttam a hang tulajdonosát a képernyőn. Szegény Liam igen csak meglepődött, mert egy pillanatra totálisan sokkos pillantással nézett rám.

- Ellie, szívem. Mi történt? Összevesztetek? – kérdezte lágy hangon. Megpróbáltam válaszolni, de képtelen voltam, lélegzetvételem egyre szaporább lett, és a könnyeim is sűrűbben folytak hangtalanul végig a nyakam irányába. – Ellie, megint roham, ugye? Csak mozgasd a fejed, ha így van. – bólogattam, mire ő felpattant a telefonnal a kezében, és lement a lépcsőn. A sós függöny mögül nem sokat láttam, de kivettem Mark alakját, ahogy a kanapén ül, és videojátékozik. Chloé az egyik fotelben betakarva aludt.

- Mark! – szólt rá Liam. – Hogy hívják azokat az embereket, akik Harry barátai kint Budapesten? Gyorsan mond… - amint meghallottam ki akartam nyomni Liamet. Nem teheti meg ezt velem, direkt jöttem el a társaságból, Harry elől.

- Liam, kérlek ne. Nem akarom, hogy tudja. Nem akarom. – nyögtem ki nehezen a szavakat.

- Hercegnő. Muszáj lesz valakinek segítenie neked. Egyáltalán hol vagy? – körülnéztem, és a helyiségből kivettem, hogy kijöttem a hátsó ajtón, és egy sikátorban kötöttem ki. Ott ültem az aszfalton a halántékomat, a hideg kőfalnak döntve. – El! Ellie! Hallasz? Jól vagy? Válaszolj!

- Hallak. De nem tudhatja érted? Nem akarom, hogy gyengének higgyen. Nem lehet. – nehezen, lassan, és halkan mondtam ki mindent. Láttam, hogy a készülékkel a kezében oda sétál, a Mark mellett alvó Chloéhoz, és felébreszti.

- Mi van? – kérdezte nyűgösen.

- El az. Pánikrohama van, de durván. – ahogy kimondta, Chloé kikapta a telefont a fiú kezéből, és rám nézett.

- Jaj, Ellie, drágám. Semmi baj. Figyelj a hangomra, rendben? Csak a hangomra koncentrálj. Minden rendben lesz, csak túl sok új embert ismertél meg, és ez túl sok neked együtt a költözéssel. Minden rendben lesz. Figyelj, tedd a térdeidhez a telefont, és tedd a csuklóid valami hideghez, de közben koncentrálj a hangomra. – lágyan csengtek barátnőm kedves és aggódó szavai. Próbáltam koncentrálni, miközben ő folytonosan beszélt. Elkezdett mesélni dolgokat. A történetek értelmére nem tudtam figyelni, hiszen a hangra is nehezemre esett. Ez most valami borzalmas volt. Ilyen még mintha nem is lett volna. Maró fájdalmat éreztem a mellkasomban, és hányingerem is volt. Remegtem, és tűzforróra melegedett az egész testem. Ez nekem nem ment, ehhez nincs elég kontrolálásom. Ez túl sok. Ezt lehetetlen kontrol alá terelni.

- Nem megy Chlo… Nem tudom… - mondtam és a hangom megremegett. Láttam Liam, és Chloé ijedt arcát a képernyőn, de ezután már semmit. A sötétség szinte már éreztette velem, hogy ott van. Nem éreztem semmit, csak a fájdalmat a tüdőmben, és a fejemben csapkodó villámokat. Azt hiszem elájultam, de nem vagyok benne biztos. Mikor felkeltem, már semmi reményét nem éreztem annak, hogy ezt épp bőrrel megúszom. A tudatom üvöltött, kétségbeesetten, hogy ebből elég lesz, de a testem most valami más irányította. Csak haladtam előre, ki a sikátorból. Csatorna bűz járta át lélegző szerveim, és éreztem, ahogy a nap előbújik, és bőrömre támad a csiklandozós sugaraival. Én csak mentem előre, de nagyon nem akartam. A fájdalom, nem akart múlni a mellkasomból, se a fejemből.
Megláttam egy úttestet, és a kávézó bejáratát. Szememmel Harry kocsiját kerestem, és mikor meglett elindultam felé. El akartam bújni, és ez most a kocsi mögött akaródzott megvalósulni. Már fél úton jártam, mikor körülnéztem, semmi nem jött, de hiba volt lelépnem a padkáról, mert azon nyomban a térdeim felmondták a szolgálatot. Összecsuklottam, és az útra estem, de persze az én szerencsémmel ez mind nem volt elég. Hallottam egy nagy puffanást, és megéreztem, hogy a levegőbe repülök, az utolsó gondolatom az volt, hogy miért is nem a jó irányba néztem, hülye közlekedés. Ahogy puffantam az aszfalton, kezeimet végig vezettem a hasamon, és éreztem a meleg és ragacsos folyadékot, ahogy folyik végig a testemen. Ilyenkor kellene annak jönnie, hogy lepereg előttem az egész életem, de nem történt semmi. Egy ideig, még hallottam a hangokat is, de később, már csak én és a sötétség maradtunk, kettesben.