Prológus

Itt ülök az egyetlen helyen, ahol biztonságban éreztem magam. De sajnos, mint egy csomó más mindent, ezt is elvesztem. Nem mondom, hogy nem örülök annak, hogy elköltözünk, és kapok egy újra kezdési lehetőséget, de azért ez nem egy leányálom. 

A költözéssel nagyon sok stressz jár. Be kell mindent dobozolni, meg a többi fizikai része, de ezek annyira nem is érdekesek. Az érdekes és megterhelőbb a lelki része, mikor búcsút kell venned azoktól az emberektől, akikkel felnőttél, és azoktól a helyektől, amik hozzád nőttek. Tizenhét, majdnem tizennyolc év. Ennyit éltem itt Seafordban, és most mehetek Budapestre. Új város, ami elvileg jó, de olyan sok rosszat hallottam Magyarországról, na meg ízig-vérig Brit gyereknek neveltek, igaz anyu magyar, és apu is félig az, de ettől még Britnek mondom magam, ahogy testvéreim is. Főleg kisöcsém, ő nagyon nehezen viseli a költözést, mert a szívemnek itt van Brightonban a barátnője, és ekkora távolság megfogja viselni a kapcsolatukat, főleg így 15 évesen. Annyira sajnálom, mert nagyon szeretik egymást, már másfél éve együtt vannak, és én is nagyon kedvelem a lányt. Bátyám is kedveli Tommy barátnőjét, de ő viszont örül, hogy elmegyünk innen, és ő az hármunk közül aki szereti magát Magyarnak mondani. Oké, megértem itt könnyű volt ezzel a dumával csajozni, és Budapesten könnyű lesz azzal majd, hogy ő egy vérbeli Brit srác, akkor szét fogják szedni, ráadásul azok a gyönyörű kék szemek. Szóval édes drága bátyám jól járt.

De nekem itt vannak a barátaim, az életem, és persze a hibáim, amiből elég sok volt, és ebből a szempontból jó lesz az újra kezdés. Már csak egy évem van a gimnáziumból, és ezt az egy évet egy idegen helyen fogom eltölteni. De próbálok pozitív lenni, mindent jónak látni, mindenben a szépet nézni, de ez nagyon nehéz. Anyu testvére, és egyben munkája miatt költözünk. Anyu testvére Iván bácsi rákos lett, és ez még nem is lenne elég, mert anya haza menne hozzá és ápolná egyedül, de sajnos anyunak azt mondták a munkahelyén, hogy döntse el mit szeretne, most felmond, vagy majd folytatja Magyarországon a munkáját. Ez az egész azért lett mert anyu bejelentette a munkahelyén, hogy kiszeretne venni iszonyat sok szabadságot a fennálló helyzet miatt. Így hát itt ülök én, aki arra vár, hogy megérkezzen a taxi és elvigye a reptérre, hogy megtegye élete, talán legmeghatározóbb útját.

Még tavaly elhatároztam, hogy a Brightoni egyetemre megyek pszichológiát tanulni, de ez a tervem sajnos meghiúsult. Utána néztem, hogy ott Magyarországon milyenek a tovább tanulási lehetőségek, és hát nem voltam, hű de nagyon lenyűgözve, volt sok nagyon jó egyetem, de azoknak az erős szakjai nekem nem kellettek, mint például közgazdaságtan… Hát köszönöm szépen, de nekem elég volt az iskolai matek órák szenvedése is, nem kell még több. Megkérdeztem pár embert Facebookon, akik oda járnak pszichológia szakra, azok mit gondolnak róla, és sajnos legtöbben azt mondták, hogy már el is ment a kedvük a pszichológiától, mert ez ott semmi. Ezek után már inkább nem gondolkodtam ezen, mert beleőrültem volna. Majd hozza a sors, hogy mi lesz velem, különben is van most más dolog amin aggódnom kell. A legjobb barátnőm kijön hozzám a reptérre, négy éves korom óta ismerjük egymást, és összevagyunk nőve, és nagyon sokat voltunk együtt az elmúlt egy hónapban, mióta tudom, hogy elmegyünk. Szinte egymáshoz költöztünk, és csak egymással voltunk minden egyes percben, na meg a bandával. Igen, megtaláltam a barátaimat, és most el is veszítem őket. Nem akarom ezt, nagyon nem. Persze jó, mondják, hogy tartjuk majd a kapcsolatot, de ez nem így megy.  Nagyon nem. Budapesten ez nem lesz meg, nem vagyok az a könnyen barátkozós típus, ezért szinte biztos vagyok benne, hogy az utolsó gimis évem magányosan fogom tölteni, valószínűleg a fülhallgatómmal randizgatva minden egyes nap. Miért pont utolsó évben? Nem lehetett volna egy évet várni? Mármint jó rendben nem hisztizek rajta csak azért na.

Budapesten össz-vissz egyetlen embert ismerek, akit valaha is a barátaim közé sorolhattam. Ő is hasonlóan járt mint most én, Ő volt az egyetlen aki valamilyen szinten magyar volt rajtam kívül a városban, legalábbis  én nem tudok több magyart mondani. Már egy jó másfél éve, hogy visszamentek Budapestre, és én azóta nem is beszéltem Vele. Ha erre gondolok, akkor a pillangók mindig felrebbennek a hasamban, tudniillik vele és velem elég sok jó és rossz dolog egyaránt történt, de a vége nagyon rossz volt, nagyon fájdalmas. Harry… Igen így hívják…

Harry és az én történetem még nem ért véget, mikor bejelentette, hogy elköltözik. Itt minden összeborult. Mi már régebb óta ismertük egymást, de mikor egy osztályba kerültünk még három éve akkor nekünk ez nem esett le, de inkább kezdeném a sztorit az elejéről.