13. Visszaesve

Kukucs :3

Itt az új fejezet. Remélem mindenki tetszését elfogja nyerni. Szépen megkérnék mindenkit arra, hogy kommenteljen, bármi is a véleménye. 

All the love

xx T

- Indulhatunk? – sóhajtott anyukám.

- Igen. – mosolyogtam vissza. Harry felemelte a táskámat, és kézen fogott. Végre ez a nap is eljött. Kikerültem a kórházból, és szépen, de lassan visszakerülök az iskolában, amit mellesleg nem is ismerek. Igaz Harry barátai is meglátogattak, hogy összeszokjunk, és tényleg megértem, hogy Harry miért barátkozik velük.

Ez a nap csigalassúsággal telt, mert csak az utolsó vizsgálat után engedtek ki. Ami természetesen délután háromkor volt esedékes. Azon kívül, hogy halálra izgultam magam, hiszen még az új házunkat se csodálhattam meg, ezen kívül tényleg semmi para nem volt. Megint tudatosult bennem, hogy nem otthon vagyok Seafordban, hanem itt vagyok Budapesten, egy más világon. Szerencsémre, olyan barátokat sikerült szereznem, akik ugyanabban a kényszerhelyzetbe vannak ítélve, mint saját magam. Persze csak Harry miatt. Nem tudom, hogy csinálja, de mindig az ő keze által tudom csak elérni a jó dolgokat.

Kézen fogva sétáltunk, mint a szerelmesek, nem mintha nem lettünk volna azok. Egyik kezében a táskám, másikban pedig én. Erről a képről sok minden más is az eszembe jutott.

Család.

Gyerekek.

Szerelem.

Hang.

Nem akarok előre tervezni, főleg nem ennyire. Azért jólesett nézni, hogy milyen jól kezeli a helyzeteket, persze mert ő a tökéletes Harry Styles, mi másért is lehetne ez. Beültünk anya kocsijába, és elindultunk. A szívem a megszokottnál is gyorsabban robogott a mellkasomban. Féltem a csalódástól, és izgultam, hogy milyen lesz.

Az utazás közben elmentünk leendő iskolám mellett, és Harry szólt is. Szép iskola, tényleg az. Nem olyan, mint a többi, amit eddig láttam, mondjuk a neten, hanem ez egy családias, aranyos, és hívogató épület volt. Pár perc múlva anya lelassított, és a pulzusom már ténylegesen az egekbe szökött. Nem mertem kinézni az ablakon, féltem, hogy nem olyan, aminek leírtam az elmémben. Harry bátorítóan megszorította a kezem, és egy féloldalas mosoly keretében kinyitotta a kocsi ajtaját.

Reflexből becsuktam a szemem, de egy fél pillanat alatt ráeszméltem, hogy nem sok értelme van, hiszen úgy is rá kell néznem.

Kellemeset csalódtam.

Amíg bent voltam a kórházban a többiek meséltek a házról, és a környékről, azok alapján próbáltam elképzelni magamban. Valamennyire sikerült is. A szemem előtt egy családias vajszínű, kicsit angolosabb stílusú ház állt. Nagyon tetszett, így hát a többiekkel együtt beljebb mentünk. Megfogtam a kilincset, vettem egy nagy levegőt, és benyitottam. Arcomra mosoly terült, amint megláttam, hogy nagyon hasonlít a belseje a háznak a Seafordi lakásunkra.

- Megjöttünk! – üvöltötte anya, miközben vette le a cipőjét. A bejelentésre, a szerény kis családom bújt elő a ház bugyraiból. Ha lehet még nagyobb mosoly látszódott az arcomon. Mindannyian mosolyogtak, és olyan jó volt így látni őket. Megöleltem a fiúkat, és utána apát is, akivel már három napja nem is találkoztam.

- Én most elköszönök. – mondta Harry, és a családomra mosolygott.  Csak értetlenül álltam ott, amíg elköszönt a többiektől.

- Miért mész? – kérdeztem kiskutya szemekkel.

- Mert, most neked, és nekik is szükségetek van egymásra. Különben is, minden nap ott voltam nálad, szinte a kórházba költöztem, nincs eleged még belőlem? – nevetett fel.

- Belőled? – húztam fel a szemöldököm. – Akkor meg miért jöttél el a kórházba, ha most egyedül hagysz?

- Azért babám, mert meg akartam róla bizonyosodni, hogy minden rendben megy, és épségben haza jutsz. – húzott magához a derekamnál fogva.

- Mint látod, minden rendben, szóval tágulj. – játszottam a sértődöttet.

- Ellie, tudod, hogy búcsú nélkül rossz elmenni! Szóval addig nem „tágulok”, amíg nem búcsúztam el. – mondta egy óriási vigyorral az arcán, és közelebb hajolt. Nem akartam ellen állni, de nem nyerhet megint ő, az már tényleg nem fair. Ebből az indokból kifolyólag pedig elhajoltam. Csak összeráncolt homlokkal nézett le rám, én pedig álltam a tekintetét… Egy ideig. Aztán megcsókoltam, mert nekem is hiányzott már a romantikus könyvekből kiragadott ölelős csók. Gyengéden csókolt, mintha bármelyik pillanatban összetörhetnék. Nem mintha nem olvadok el a karjaiban egy fél pillanat alatt e nélkül is. Zihálva váltunk el egymás ajkaitól. Ő pedig felöltötte azt az undorító, nyertes vigyorát, amit még mindig túl szívesen is letörölnék a képéről. Ellépett mellőlem, és megragadta a kilincset. Egy „még látlak”-kal letudta az elköszönést és ki lépett az ajtón. Bennem természetesen azonnal tudatosult, hogy milyen gyenge vagyok.

- Jézusom Eleanor, vegyél erőt magadon! – suttogtam magamnak, miközben a nappali felé vettem az irányt.

A napom további része viszonylag gyorsan telt, hiszen a családommal tölthettem. Már nagyjából be volt rendezve a szobám, de azért még volt mit csinosítani rajta. Ebben főleg Tommy és Matt segített.

- Annyira ne rendezkedj be! – kukucskált be anya az ajtón.

- Ugyan miért ne? – kérdeztem felhúzott szemöldökökkel.

- Lenne egy ajánlatunk, neked és Tommynak, persze Mattnek is, ha szeretné, de ehhez inkább gyertek le, és beszéljük meg vacsora közben. – mosolygott, és elindult lefelé a lépcsőn. A szívem majd kiugrott a helyéről, és láttam, hogy Tommy is hasonlóan érez, mint én, ezért küldtem felé egy bátorító mosolyt. Mi is elindultunk le a konyhába. Az asztal meg volt terítve, és a vacsora is tálalva volt. Leültünk, és szedtünk az ételből, de szegény Tommy kétszer visszaejtette a merő kanalat a remegéstől. Nem tudom, hogy mire számít, mit mondanak majd anyáék, de nagyon izgulhatott. Idegesen vártam ki, míg mindenki kiszedte a tányérjára a vacsorát.

- Jó étvágyat! – mondta apa, és erre mindenki egy emberként kezdett el enni. A vacsora első fele csendesen telt, maximum annyi hangzott el, hogy „kérlek add ide a sót” vagy, hogy „igen, igen ez nagyon finom lett”. Tommy, még mindig nagyon kész volt az idegességtől, és nagyon nehezen állta a tekinteteket. Ő egy szót sem szólt, csak a vacsora vége tájt.

- Na, jó! Én nem bírom tovább, csak mondjátok, amit mondani akartok, ki vele! – mondta leplezett nyugodtsággal.

- Rendben, de ne szóljatok közbe. – szólt vissza anya.

- Szóval, ezt még a baleseted napján találtuk ki, aztán nem tudtuk, hogy mennyire lenne jó ötlet. A lényeg az, hogy tudnánk biztosítani nektek azt, hogy visszamenjetek Seafordba lakni, és tanulni. Tudom, hogy te Ellie, úgy is visszamennél oda egyetemre, de gondoltuk felkínáljuk ezt a lehetőséget, ha esetleg nem éreznéd itt olyan jól magad. Természetesen Tommy csak akkor mehet, ha – mutatott rám és Mattre. – valamelyikkőtök él az ajánlattal.

Nyitott szájjal bámultam, legalább fél életen keresztül. A probléma itt csak az, hogy most itt van Harry, akivel épp hogy csak visszakaptuk egymást. Viszont kint pedig ott van nekem az egész társaságunk, és főleg Chloé, meg Liam. Ránéztem öcsikémre, aki kiskutya szemekkel nézett, rám, abból az okból kifolyólag, hogy fogadjam el az ajánlatot, hogy ő is boldog lehessen. Miatta megtenném, de most magamra is kell egy kicsit gondolnom. Persze nem akarom, hogy neki rossz legyen itt, de ha nekem meg ott lenne szenvedéses a dolog, Harry miatt? Sose voltam híres a döntő képességemről. Mindig mindent napokig hagyok őrlődni magamban, aztán a végén inkább csak hagyom az egészet. Ez esetben ez sajnos nem egy lehetséges opció.

- Még át gondolom, de köszönöm. – mondtam hálásan. – Nem baj ha most nem segítek elpakolni?

- Persze, menj csak. – gondolom látták, hogy fáradt vagyok, és, hogy már megint a barátaimmal akarok beszélni, vagy csak egyedül lenni. így hát felálltam az asztaltól, és elindultam a szobám felé. Gondolkodtam, hogy kit hívjak elsőként. A barátaimat, akik iszonyatosan örülnének, ha élnék anyáék ajánlatával? Vagy Harryt, aki miatt most megszakad a szívem?

Harry mellett döntöttem, hiszen vele kell megbeszélnem elsőként. Felnyitottam a telefonom, és elkezdtem Harry magyar számát keresni, de megelőzött. A képe ott villogott a képernyőn, és a telefonomban megszólalt a Rock Me.

- Hát te? – szóltam bele.

- Hát én, csak ellenőrizlek! – mondta. Igen, tudom iszonyat édes, hogy aggódik, de azért néha leállhatna, hiszen nagy vagyok, és tudok vigyázni magamra. – Felébresztettelek?

- Dehogy is! – nevettem fel. – Még csak fél kilenc!

- Jó, ki tudja, hogy ki mikor alszik. – nem válaszoltam, csak elgondolkodtam. Hogy mondjam el neki?

- Ellie? Ott v… - nem hagytam, hogy befejezze.

- Gyere velem!

- Mégis hová? – nevetett tovább.

- Nem tudunk most találkozni? Menjünk el sétálni. – hallattam a cuki hangom.

- Tizenhárom perc múlva ott vagyok. – és ezzel letette.

Gyorsan felraktam a készüléket egy pár percre tölteni, és közben átöltöztem. Egy farmer sortra, és egy lenge felsőre váltottam öltözékem. Derekamra kötöttem egy melegítő felsőt, a biztonság kedvéért. Zsebembe kaptam a kulcsaim és a telefonom, és ezzel a lendülettel meg indultam lefelé a lépcsőn. Elkéretőztem anyáéktól, akiknek a lelkére kellett kötni, hogy csakis kizárólag sétálni megyek Harryvel, és, hogy van nálam telefon. Miután, mindent megesküdtem a szüleimnek, felvettem a cipőm, és még utoljára megnéztem magam az előszobai tükörben. Nem érdekelt a látvány, csak kíváncsi voltam. Megfogtam a kilincset, és egy sóhaj szökött ki ajkaim alól. Kinyitottam az ajtót, és kiléptem a friss, és kicsinykét párás levegővel teli szabadba.