14. Pancakes? Pancakes.

Kukucs :3

Itt az ígért, kicsit hosszabb rész. Legyetek szívesek nyomot hagyni magatok után, akár komment, akár feliratkozással. Illetve megint ide teszem a linket ahol betudtok lépni a facebook csoportba, ahol mindig a friss információkat láthatjátok, egyenesen tőlem. És nagyon kíváncsi vagyok, hogy ti, hogy folytatnátok s történetet? Harry szerintetek miért hívja Eleanort? 
A facebook csoportot itt találjátok --> FB csoport

Na, de nem is fecsegek. 

Jó olvasást.

All the love

xx T

Elmentem egészen a kapuig, ott megálltam, és vártam Harryre. Kicsit korábban is ideért, mint ahogy ígérte. Autóval jött, amit annyira nem értettem, de nem volt kedvem, most még ezzel is foglalkozni. A szívem úgy vert, mintha ebben a pillanatban el akarna rohanni, és nem szembesülni a fürtös reakciójával. Mikor begurult elém, nem állította le a motort, hanem kiszállt a kocsiból, és kinyitotta nekem udvariasan az ajtót. Értetlenkedve habár, de beültem a bőrülésre. Visszacsücsült a vezető ülésbe, és már indultunk is.

- Hova megyünk? – kérdeztem remegő hangon.

- Azt mondtad sétálni akarsz, és gondoltam elviszlek egy közeli parkba. – mondta, egy hazug mosolyt erőltetve rózsaszín ajkaira.

- Rendben. – az út maradék két perce néma csendben telt, kivéve a szívem hangosan verő ütemeit. Harry egyszer csak leállította a motort, kiszállt és kinyitotta nekem is az ajtót. Ahogy kiszálltam az autóból, egy sötét, de azért valamennyire megvilágított parkban találtam magam. Nem mondom, hogy szebb, mint a Hyde park, vagy a St. James park, de nem nézett ki annyira rosszul. Szép lassú léptekkel haladtunk előre. A levegő kellemesen érintkezett a bőröm felszínével. Nem tudtam hirtelen, hogy hol is kéne kezdenem, hiszen már az előbb is a telefonba csak úgy rá rontottam, hogy jöjjön velem. Sok veszíteni valóm volt, és nem nagyon hiszem, hogy valaha is túlélném még egyszer, azt, hogy el kell veszítenem. Az érzés már most ott szúrt belül, és ha a válasza nem lesz, akkor ez az érzés csak erősebb lenne. Nem akarom, hogy Tommy szenvedjen ebben az új világban, azt akarom, hogy tökéletes élete legyen, de közbe magamra is kell gondolnom.

Nálam mik a határok? Meddig megyek el a magam szomorításában, hogy mindenkinek megfeleljek, és mindenkit boldoggá tegyek? Tényleg meddig?

Pár perce már, hogy lábainkat egymás után vetve járkáltunk a sötétbe burkolózott parkban. Vettem egy mélyre lemenő levegőt, és belekezdtem.

- Gyere velem. – álltam meg előtte. – Anyáék felajánlották, hogy vissza…

- Mehetsz Seafordba Tommyval. – vágott bele a mondandómba.

- Mégis honnan tudod? – néztem a cipőm orrát.

- Abban a percben mikor hívtál, Tommy írt egy üzenetet, hogy menjek el veled, mert tudja, hogy nélkülem nem mozdulsz. Azért mondtam rögtön igent a sétára.

Őszintén nem tudtam mit mondani. Rá akartam kérdezni, de rettenetesen féltem a válaszától.

- A válaszom… - itt tartott egy kis szünetet, a pulzusom pedig az egekbe, sőt már valahol a tejúton süvített. -… igen elmegyek veletek Seafordba, csak valahogy rá kell vennem anyát, mert ugye mondhatni, hogy miattam jöttünk ide, szóval, kicsit félek, hogy mit válaszolna. Tudod mikor idejöttünk, nagyon sokáig nem törődtem bele, hogy itt kel befejezne a sulit, és hetente egyszer minimum szóba hoztam a témát, de sajnos mindig csalódnom kellett. Most viszont, még a múltkoriaknál is nyomósabb indokom van. – fejezte be egy huncut mosoly keretében.

- És szabad esetleg megtudnom, hogy mi az?

- Inkább ki! – húzott magához, és egy gyengéd ölelésbe részesített. Egy pillanattal később már forró csókba forrtak össze ajkaink. Zihálva és kipirosodott arccal váltunk el, de még így sem teljesen. Harry belepuszilt a nyakamra, amire egy kicsit felszisszentem, mert az érintett területen még ott volt a balesetem nyoma.

- Jézusom! Istenem, bocsánat, nem akartam, bocsánat, tényleg kiment a fejemből… - nem bírtam tovább hallgatni, inkább ajkaimat az övéire tapasztva hallgatattam el.

Ragyogó napsütésre ébredtem, az első új otthonomban töltött éjszaka után. Megnéztem az időt, és kicsit meglepődtem, hogy vajon miért is nem ébresztett engem senki sem fel, pedig már mindjárt dél van. Megráztam a fejem, és nagy nehezen, de kikászálódtam az ágyból. Lekullogtam a konyhába, ahol senkit nem találtam. Megnéztem a ház összes szegletét, de sehol senki, majd megtaláltam egy cetlit a fürdőszobai tükrön.

„ Eleanor! Én, és apa is dolgozunk, Tommy elment edzésre, és Matt pedig az isten tudja, hogy hol van. Tommy körülbelül fél kettőre már itthon lesz, csak edzés után még befogtam, hogy vásároljon. Én estefelé érek haza, ahogy apa is. Ha bármi baj van, itt van a magyar számunk, ezeken elérsz minket. Puszi, anya.”

A kis üzenet, amit kaptam megmosolyogtatott, és eszembe jutatott pár emléket is. A cetlit bevittem a szobámba, és leírtam anyáék számát a telefonomba. Elterültem tengericsillag pózban az ágyamon, és elgondolkodtam, hogy mit is csináljak abban a pár órában, amíg drága öcsém haza nem ér. Pár percig folytattam még a gondolkodást, de semmi se férkőzött be az agyamba. Megfogtam a telefonom és felnéztem az internetre, hátha időközben eszembe jut. Pörgettem a hírek, és újdonságok között lefelé a Facebookomon, mikor megakadt a szemem egy képen.

Gyümölcsök, és amerikai palacsinta volt rajta, juharsziruppal a tetején. Azonnal futottam le a konyhába a készülékkel a kezemben, és megnéztem, hogy vajon minden van-e itthon ahhoz, hogy most egy finom reggel-ebédet rittyentsek magamnak, és a közelgő Tommynak. Talán még Harryt is áthívom. Apropó Harry.

Tegnap este mikor hazaértünk azt mondta, hogy amint beleegyeztek az útba szól. Ezek szerint nem jár sok sikerrel. Inkább csak elhessegettem a gondolatot, és kerestem tovább a hozzávalókat. A nagy keresésben sikerült felfedeznem a konyhát. A pult hófehér volt, a bútorok többi része pedig pasztell szürke. A hűtőnk kétszer akkora, mint kint Angliában. Igazából jó ez a kis váltás hisz nem kell mindig a meg szokott egy síkú életünket élni. Jó, mondjuk ebben a házban szinte csak a fürdőszobák, és a konyha új, meg a TV.

Kedvem támadt zenét hallgatni, így felfutottam Tommy szobájába, ami szintén semmit nem változott, kivéve, hogy több helye lett. Az autós, és Star Warsos poszterei ugyanúgy ott lógtak a falán. Az asztalán egy kép a barátnőével, mellesleg ezen a képen szívszaggatóan aranyosak. Fájt arra gondolnom, hogy mit tennék vele, ha nem élnék a szüleink ajánlatával. Azonnal szemet is szúrt a hangszóró az ágya feletti könyvespolcon. Megragadtam kábelestül, és levittem a konyhába. Betettem az egyik lejátszási listámat, és neki láttam a palacsintáknak.

Bejött a mostani egyik kedvenc számom az Imagine Dragonstől és azonnal teli torokból elkezdtem énekelni. Inkább felhangosítottam, hogy az én borzalmas hangom ne hallatszódjon. Ott ugráltam a konyhába, mint valami bolond. Persze közbe sütöttem a finom illatú aranyos kis palacsintákat. Iszonyatosan elkapott a ritmus, ezért nem is szándékoztam feltenni új palacsintát sülni, amíg vége nem lesz a számnak.

Csupán fél perc maradt a számból mikor is nevetésre lettem figyelmes, és a szívem kihagyott egy ütemet. Az agyam azt diktálta, hogy keressek valami fegyvert, mielőtt megfordulok, mert valaki betört hozzánk. Ez az egész egy másodperc alatt futott végig az agyamon. Egy lendülettel megfogtam a palacsintasütőt, és megpördültem, hogy lássam a támadómat. Ahogy megláttam a szőke haját és a mosolyát, egy nagy kő esett le a szívemről. Csak Niall volt az.

- Megmagyarázom! – tette fel a kezét megadóan, persze még mindig nevetve.

- Hallgatlak fiatalember. – mondtam, és leengedtem a „fegyveremet”.

- Tommy mondta, hogy később fog hazaérni, mert eltolódik az edzése, és megkért, hogy nézzek rád, és vásároljak be. – hosszan fújta ki a levegőt.

- De miért nem csöngettél? Akár pucéran is táncikálhattam volna itt. – mondtam mérgesen.

- Nos, igen, de nem tetted. Mellesleg csengettem, de feltehetően a zene miatt nem hallottad. Ja, és drága öcsikéd mondta, hogy hol találok kulcsot, ha zárva az ajtó.

- Jól van, megbocsátok. Biztos nem Harry küldött? – húztam fel a szemöldököm. Volt egy olyan sánta gyanúm, hogy Tommy nem is beszélt a szőkeséggel, hanem az én fürtösöm szeretne folyton ellenőrzés alatt tartani.

- Mi? Harry? Dehogyis. – nevetett fel Niall. – Hogy jutott eszedbe egyáltalán ilyesmi?

- Áh, nem tudom. Na és mutasd mit vettél!

- Rendben egy fél pillanat, csak kint hagytam az előszobában. – ezzel a lendülettel kisuhant a helyiségből, engem egyedül hagyva. Szépen lassan én is visszatértem a sütögetéshez, és visszakapcsoltam az előbb félbe hagyott számot. Jobbnak láttam viszont egy másik számot választani, nehogy véletlenül megint bele kezdjek az előbbi tevékenységembe. Niall behozott egy szatyrot, letette a pultra és elkezdte kipakolni a tartalmát. A tipikus dolgokat vette, mint tej, vaj, kenyér és mi egy más. Mikor befejezte a pakolászást, kényelmesen elhelyezkedett az úgy nevezett konyha szigetünkön.

- Pancakes? – csillant fel a szeme.

- Pancakes. – válaszoltam ugyanolyan szenvedélyesen. Miért angolul kérdezte? Erre csak egy logikus magyarázatot tudok magamban gyártani. Mégpedig azt, hogy ő is ugyanúgy vágyik vissza, akárcsak én, és neki is kényelmesebb angolul beszélni. Nem mondom, hogy nem tudok magyarul, de azt se mondom, hogy tudok. Persze kínlódok vele, de ha lehetséges, akkor inkább angolul beszélek, mert sokkal kényelmesebb, és érthetőbb.

Még egy ideig sündörögtem a konyhába, és Niall se ment sehova, nagyon is ráérősen üldögélt a pulton. Nem zavart, csak néha kicsit feltűnően is aggódott. Próbáltam ignorálni ezt a részét, de kicsit nehezemre esett. Ahogy elkészült minden megterítettem magunknak a nappaliban a tévé előtt, és tálaltam is a finomságot. Volt hozzá fagyasztott málna, és áfonya, valamint juharszirup, és mogyoróvaj is. Ínycsiklandózóan festett. Lehuppantam Niall mellé, és evés közbe kerestem valami műsort. Egy kis időbe telt, míg találtam megfelelőt, ez pedig nem volt más, mint az itteni, magyar X-faktor. Néha nagyokat nevettünk a rossz előadókon, de máskor pedig voltak nagyon jók is. És ekkor arcon csapott, hogy mi is kell most nekünk. Harrynek jelentkeznie kéne, és akkor minden megoldódna. Ahogy ez az eszembe jutott, ugrottam is a telefonomért, és tárcsáztam Harryt. Niall csak értetlenül nézte, ahogy össze-vissza járkálok. Már harmadjára hívtam, de nem vette fel. Pedig ezt most muszáj elmondanom neki. Elkértem Niall telefonját is, hátha neki felveszi, de nem tette. Milliónyi üzenetet küldtem neki abban a húsz percben. Már kezdtem lenyugodni, mikor is csörgött a telefonom, de nem a Rock Me szólt belőle, hanem a rendes csengőhangom. Matt volt az.

- Kukucs. – köszöntem kissé csalódott hangon.

- Jézusom Ellie, minden rendben van? – hallottam meg Harry hangját a vonal másik oldaláról. Rettenetesen megörültem.

- Igen, minden oké, de miért Matt telefonjáról hívsz? – húztam fel a szemöldököm.

- Csak azért, mert az enyémnek a képernyője bedöglött, és szerencsémre összefutottam Mattel. Mindegy is. Miért hívtál ennyiszer? – hallottam a hangján, hogy aggódik. Szegényre biztos jól rá ijeszthettem.

- Meg van a megoldás arra, hogy anyukád elengedjen, vissza Angliába. – mosolyogtam, és hangom megremegett. – Jelentkezz az ottani X-faktorba.

Semmi válasz. Megnéztem, hogy hátha a térerő ment el, de semmi jelét nem láttam bármilyen kapcsolati hibának.

- Hahó!? Harry, minden rendben?

- Igen, persze, csak megleptél. Kicsit kifejtenéd? Sajnos nem nagyon értem, hogy pontosan mire gondolsz.

- Persze. Szóval, ha jelentkezel a műsorba, akkor ugye az egy olyan indok, amiben nem gátolhat meg, hiszen csak a jövődet alakítod, amit neki segítenie kell. Ha nem is jutsz tovább a végéig, egy ideig biztos, hogy eljutsz, ebben biztos vagyok. Mondjuk, még azt is el tudom képzelni, hogy nyersz, de ha nem szeretnéd, ki is szállhatsz belőle. Na, milyen? – hadartam el mosolyogva.

- Hűha. Nem is rossz, de még meggondolom, hiszen az nagy felelősség lenne. – nevetett fel kínosan. – Mindenesetre köszönöm, hogy segítesz.

- Én köszönöm, hogy velem tartasz.

- Szeretlek. – ahogy kimondta, abba beleborzongtam.

- Szeretlek. – mondtam, és kinyomtam a készüléket.

Eltettem a zsebembe a készüléket, és egy apró mosollyal az arcomon vissza csüccsentem Niall mellé. Szegény, szerintem még akkor sem értette teljesen az előbbi helyzetet, de csak inkább a fejét ingatván ette tovább a palacsintáját.

Egy fél óra után kikapcsoltuk a tévét, és inkább beszélgettünk. Nagyon jó humora van, és jól lehet vele beszélgetni, legalábbis én ezt szűrtem le abból az ismeretségből, ami eddig kettőnk közé ragadt. Már talán eltelt két egész óra mióta Niall itt van, de csak öt percnek tűnt, mikor is drága öcsém hajlandó volt haza tévedni.

- Megjöttem! – kiáltott fel Tommy, és becsukta a bejárati ajtót. Ki mentem elé, és megöleltem.

- Jó volt az edzés? – kérdeztem egy fél oldalas mosollyal, és visszaindultam a nappaliba.

- Elment. Na, és nálad mi újság? Minden rendben?

- Persze, kösz, hogy küldtél bébi csőszt. – nyújtottam ki rá a nyelvem. Ő csak értetlenül bámult rám. – Niall…

- Ja, igen, el is felejtettem. – nevetett fel.

- Engem, hogy lehet elfelejteni? – háborodott fel a szőke fiú, aki mióta felálltam elfoglalta az egész kanapét.

- Bocs haver. – nevetett még mindig Tommy. – Palacsinta illatot érzek?

- Igen, és ehetnél is belőle, ha nem ettünk volna meg mind. – nevettem most már én is. Kicsit fura is nekem, hogy hogyan sikerült megennünk körülbelül 25 palacsintát… Mondjuk rólam, és Niallről van szó. Harry mesélte, hogy ez a fiú elméletileg mindig sokat eszik, és, hogy mindenki csak ezt tudja róla, meg, hogy sokat poénkodnak ezzel. Aztán persze azt is elmondta, hogy ott az az „elméletileg” szó. Ezt úgy kell érteni, hogy igen tud sokat enni, de azért nem olyan zabagép, mint aminek mondják.

- Bejöhetek? – hallottam anya hangját az ajtó túl oldaláról.

- Gyere. – mosolyogtam, és félre raktam a könyvet, aminek a borítóját elég alaposan feltérképeztem. Anya leült az ágyam szélére és adott egy puszit, ami mellesleg nagyon jól esett.

- Szívem, figyelj! El kéne dönteni, hogy akkor mentek-e vissza Tommyval Angliába, vagy maradtok. Sok mindent el kell intézni, akkor, ha mentek, és jobb lenne mielőbb, főleg így, hogy már suli van, és te idén érettségizel. – ahogy ki mondta azt az egy szót, nekem felfordult a gyomrom. ÉRETTSÉGI. Na, hát egy, én nem akarok érett lenni, kettő, fogalmam sincs, hogy milyen irányba tereljem az életem. Zene? Pszichológia? Tánc? Mi legyen? Fogalmam sincs. Az a baj, hogy mindenki, akivel találkozom, felhozza ezt, hogy jaj, de jó végre ki repülhetsz a családi fészekből. De az az igazság, hogy én félek, nem akarok ki menni innen. Lehet, ha most elmegyünk Tommyval akkor tanulok egy kis önállóságot, de ki tudja.

- Még egy napot adjatok, rendben? – mosolyogtam melegen.

- Rendben. Mit kérsz vacsorára?

- Nem kérek semmit, köszönöm, én már ettem.

- Jól van. – mondta és kiment. Én pedig folytattam a semmit tevést. Ahhoz képest, hogy egyedül voltam szinte egész nap, egész jó kis programokat csináltam magamnak. Beszéltem Skypon Markal, és Face Timeon Chloéval, meg Liamel is. Sütöttem palacsintát, amit Niallel sikeresen elfogyasztottunk. Elvégeztem az utolsó simításokat a szobámon.

Hirtelen valamiféle rezgésre lettem figyelmes, és a telefonomból felcsendült a Rock Me. Oda nyúltam, és egy pillanatra megnéztem magamnak a kijelzőn villogó fotót. Aztán rányomtam a zöld gombra, és ezzel engedélyeztem a hívást.

*légyszi jelezzetek vissza, bármilyen formába <3*