1./I. Visszaemlékezés/Pánik

Nagyon furcsa volt ez Harrytől, hiszen Chloé is megbékélt a helyzettel és mosolygott is már a végén, szóval Harrynek meg mi baja lehet? Láttam, hogy Liam is furcsán néz barátja után, de egyikük sem csinált semmit. Sarah azt javasolta, hogy menjenek vissza a házba és pihenjenek le vacsoráig, mert ez a nap így hosszú volt. Chloé mondta, hogy ő majd felviszi a pokrócot, mi menjünk csak, ő még úgy is rá kell, hogy nézzen az öccsére. Liammel elindultunk vissza a faházhoz, és én titokban reménykedtem, hogy Harry ott van, és, hogy majd idővel elmondja a problémáját, akár neki, akár Liamnek.

- Chloé? – kérdezte Liam.

- Mond. – válaszoltam kisebb mosollyal ajkaimon.

- Neked tetszik Harry? Mármint úgy értve, hogy szerinted tudnád szeretni, vagy tudnál több lenni vele, mint egy barát? – a kérdése eléggé meglepett, nem erre számítottam. A válaszon el is kellett gondolkodnom, most, hogy így felhozta ráeszméltem, hogy nekem könyörtelenül tetszik Harry.

- Nem értem, hogy pontosan ezt miért is kérdezed Liam.

- Csak azért, mert most mikor veled beszélgetett, akkor olyan más volt, olyan volt, mint az a Harry, akit én ismertem meg anno évekkel ezelőtt, de az utóbbi pár hónapban amiatt a hülye csaj miatt teljesen megváltozott. Ma viszont mintha újra őt látnám, és ez akkor kezdődött mikor lementünk a tóhoz, szerintem te neki nagyon tetszel El – mondta mosolyogva.

- Hát izé, szóval, de ne mond el neki légy szíves. Engem is magával ragadott a személyisége, szóval azt hiszem a kérdésedre a válaszom igen, de azért ez így fura, mert egy napja ismerjük egymást. – mondtam és közben forgattam a szemem a saját mondatomra. Lassacskán visszaértünk szálláshelyünk elé, Liam udvariasan kinyitotta nekem az ajtót. Titokban nagyon reméltem, hogy Harryt bent találjuk, de én sehol sem láttam.

- Harry! – kiáltotta Liam barátja után kutatva.

- Nem lehet, hogy elment sétálni, vagy valami? – kérdeztem, habár nem voltam biztos kérdésemben még én magam sem.

- Ő nem olyan. Nem szalad el. Nem tudom, mi lehet vele. – mondta és azzal a mozdulattal leült a mellette álló székre. Odasétáltam az ablakhoz, hogy beengedjek egy kis friss levegőt a fülledt szobába, abban a pillanatban mikor kitártam a nagy üveg felületet megpillantottam Harry kisebb loknijait. Megörültem, hogy nem szökött el vagy ilyenek, és meg akartam szólalni, de mikor megláttam, hogy egy könnycsepp gördül végig az arcán. Ledermedtem. Nem tudtam, hogy miért is enged akár egy könnycseppet lefolyni azon a gyönyörű arcán. De itt nekem elég is volt, azonnal szaladtam ki a házból és mentem oda ahol az előbb láttam Őt a könnyeivel küszködni. Amikor oda értem háttal állt nekem és pedig odamentem és megöleltem, nem tudom, hogy miért és hogyan, de valami azt súgta, hogy ez így helyes, hogy most nekem kell segítenem rajta. Egy pillanatig meglepetten állt, de utána úgy szorított magához mintha az élete múlna azon az ölelésen. Nem akartam megkérdezni, hogy miért is van maga alatt majd elmondja ha szeretné.

Mégis valahogy olyan furcsa volt nekem ez, hogy alig egy napja ismerem, de máris azt akarom, hogy az enyém legyen, és, hogy ne legyen szomorú. Eddigi életemben szinte a testvéreimen kívül nem is öleltem meg egy fiút sem. Ez eléggé elszomorító tény, de ez most nem tudott érdekelni, mert ebben az ölelésben amit Harryvel váltunk szinte minden érzelem benne van. Mikor elváltunk, még ott álltunk egy percig és bámultuk az erdő sötétségét, nem tudom mi volt benne olyan érdekes, de elragadó volt, hogy mennyire megnyugtató tud lenni akár egy perc néma csönd is. – Köszönöm. – mondta Harry. – Köszönöm, hogy nem kérdezted meg, de elmondom. Azért vagyok ettől ennyire ki, mert gondolj bele ebben a helyzetben, ha éles lett volna nem tudtunk volna szegény nőért semmit se tenni, és én utálok tehetetlen lenni, az a legnyomorultabb érzés a világon. Meg különben is milyen morbid dolog már ez. Még csak 16 vagyok de már esküszöm azt hittem, hogy láttam egy holt testet… – olyan érzelmekkel teli hangon mondta, hogy a gerincemen végig futott a hideg.

- Semmi baj Harry, ez teljesen normális, hogy így érzel, sőt arra utal, hogy nagyon nagylelkű vagy és gondoskodó. És valóban eléggé morbid dolog. – mondtam és kerestem a tekintetét, mikor megtaláltam meg is bántam, mert nem tudtam tőle elszakadni. Arra eszméltem fel, hogy valami megmozdul mellettünk, ami nem más volt mint Liam a faházunk ablakából észrevett minket, de láttam, hogy abba a pillanatba vett csak észre minket és azonnal be is csukta az ablakot. Elkaptam a fejem, mikor hallottam, hogy mellettem elindul valaki.

- Te nem jössz El? Azt hiszem menni, kéne lassan vacsorázni. – gondolkodott el és felém nyújtotta a kezét, hogy kisegítsen a „susnyásból”. Én elfogadtam a segítségét, de mikor visszaindultunk a ház ajtajához, akkor sem engedte el a kezem, ami nem zavart, csak nem értettem a helyzetet. Mikor viszont az ajtó elé értünk elengedett és udvariasan betessékelt a házba.

- El! – visított Chloé a fürdőből.

- Mond életem értelme. – mondtam kacagva miközben az ajtó felé sétáltam. Mikor elé léptem Chlo azonnal kinyitotta és beengedett. – Mi történt?

- Figyelj, sajnos nem nagyon lesz olyan hely ahol csak lányok tudunk majd beszélgetni, mert hát együtt lakunk a fiúkkal, de most ezt el kell neked mesélnem. Képzeld el, kiderült, hogy én ismerem Liamet még kiskoromból, de mi már találkoztunk nem is egyszer, és hát nekem nagyon tetszik. – pirult el mikor kimondta.

- Jaj, de jó! – öleltem meg mosolyogva. Folytatni szerettem volna, de Mark sajnos beszólt nekünk.

- Lányok, gyertek, mert mennünk kell vacsizni!

- Egy pillanat és kint vagyunk. – válaszoltam a fiúknak. Kicsit összezavarodtam Chloé bejelentésére, de hát kicsi a világ nem? Egy perc múlva már a házunk többi tagjával siettünk az étkező pavilonhoz.

- Pont időben! – cincogta Sarah a vékony kis hangján. – Jobban vagytok gyerekek?

- Igen köszönjük. – mosolygott válasza közben Chloé.

- Akkor ott a sor, álljatok be és egyetek, de ne menjetek el azonnal vacsora után, mert lesz majd ez közlemény a holnapi programról. Na, de menjetek, jó étvágyat.

- Köszönjük. – mondtuk kórusban. Mikor megkaptuk a kaját, leültünk. Chloé Liam mellett és velem szemben ült, Harry pedig mellém, a másik két szobatársunk felszívódott. Miután végeztünk és visszavittük a tálcákat, visszaültünk a helyünkre ahogy Sarah kérte, és vártuk azt a közleményt, de addig is beszélgettünk. Eléggé feltűnően kerültük a mai eset megbeszélését, de én nagyon meg akartam dumálni velük, hogy mi is történt ott lent a tónál. A többiek jól elbeszélgettek, amíg én elvoltam a gondolataimmal, viszont mikor egy kéz összekulcsolta az asztal alatt ujjainkat azonnal felfigyeltem. Legbelül tudtam, hogy Harry az, de muszáj volt ellenőriznem magam. Igen ő volt, nem tudom miért tette de nagyon jól esett, hogy ezt tette, most már nem gondolkodtam el azokon a depressziós vérfagyasztó képeken amit valaha láttam és a halállal volt kapcsolatos, most csak mi voltunk, és semmi más.

- Jól vagy? – súgta a kérdését fülembe Harry.

- Igen, most már igen. – válaszoltam neki mosolyogva. Még egy pár percig nem történt semmi csak beszélgettünk, de mikor mindenki befejezte az evést akkor meghallottuk a táborfőnök hangját a hangosbemondóból.

- Gyerekek! Nagyon sajnáljuk a mai programok elmaradását, de a holnapi nappal kárpótolunk benneteket, megígérem. Na már most, a holnapi program a következő. – mondta a férfi. De már nem tudtam rá odafigyelni, mert megéreztem Harry kezeit a térdem fölött. A bőröm az érintésére megperzselődött, sose éreztem ehhez hasonlót, soha. Annyit értettem a táborfőnök mondandójából, hogy holnap fél nyolckor reggeli és utána a programok ki lesznek rakva egy-két helyre a tábor területén. – És akkor a 12 éven aluliaknak tízkor már nyomniuk kell az ágyat, viszont a 12 és 14 év közöttieknek tizenegykor ugyanezt kell tenniük, és a nagyoknak pedig elég éjfélkor ezt tenniük, de aztán reggel keljenek fel nekem. – mondta szigorúan. – Most pedig mindenki lóduljon fürdeni és aludni! És ne felejtsétek, a táboroztatók nem alszanak addig, amíg ti sem alszotok.

Miután ez a beszéd lezajlott, és mindenki beleértve minket is visszament a szobájába, elkezdtük a fürdést, ami kevéske komplikációval járt, mert az ajtón például nem volt rendes zár. Szóval, amíg az egyik lány fürdött a másikunk az ajtó előtt ült. Kicsit vicces volt és elképzeltem, hogy ezt csináljuk majd még a következő 11 napban is. Azt viszont sikerült megbeszélnünk, hogy a fehérnemű nem gáz dolog most így ebben a helyzetben. Ezt úgy értve, hogy nem egész nap, de azért egymás előtt nem fogunk hurrogni a fehér neműkre, mert az olyan mintha fürdőruhában lennénk.

- El, végeztél már? – kérdezte türelmetlenül Chloé az ajtó másik oldaláról. Éppen vettem fel a melltartóm, mikor Chloé szenvedő hangokat adott ki magából, amit megmosolyogtam, milyen bolond ez a lány. Én fehérneműben és egy papucsban kiléptem a fürdőből, és kicsit rettegtem a fiúktól, hogy mit szólnak, hogy miért flangálok egy szál bugyiban meg melltartóban előttük fél tizenegykor. Szerencsére mikor kimentem, akkor Liam telefonált a tornácon, viszont Harryvel nem volt ekkora szerencsém, mikor beléptem a szobába azonnal lyukat égetett a hátamba tekintetével. Érezhette, hogy kényelmetlenül érzem így magam, ezért odament az ajtóhoz, viszont nem ment ki rajta, és továbbra is éreztem a pillantásait. Mikor sikerült felvennem a pizsamám, ami egy bő pólóból és egy rövidnadrágból állt, oda néztem az ajtóhoz, és láttam, hogy Harry nem ment ki, hanem visszafeküdt az ágyára. Miután mindenki elkészült az esti rituáléjával, körbe ültünk a szobában. Amber lefeküdt aludni, szóval nélküle beszélgettünk addig, amíg el nem jött az éjfél és mindenki hulla fáradtan nem dőlt az ágyába. Én személy szerint nagyon gyorsan elaludtam, hiszen olyan sok minden történt a nap leforgása alatt, talán az életem legeseménydúsabb napja volt.